lilijanblogja

1.

rándul a bőröm, mint légytől a lóé.
nedves orral bök meg a pillanat.
tenni taszít sárba az idő,
gondozni, ami még megmaradt,

regényt írnék rólad,
(kibújva alólad,
kirúgva a takarót,
kirúgva a falat,)
ha jogos lenne az érzés, a vágy,
jogos volna az ölelő gondolat;
ha értenéd a távolt,
ha szeretnéd magad,
ha nem volna üresség,
ha nem volnának falak,
ha nem volna ’túl mély’,
ha nem volna harag;
jó volna tudni.

hogy ne bánthassalak.

aludnod kell még -
majd felvirrad a nap -
aludni, míg súg az alkonyat,
aludni, míg józan a reggel,
míg elhajt a busz, apád, a vonat;
aludni, míg élsz,
míg megtalálod magad -

hajtsd le fejed. nyugodj.
felejtsd minden szavad.
ne várj rám tovább.
már semmi sem maradt.

2.

kiejtelek kezemből,
véreznek a falak.
gyere, sírj velem most.
én megáldottalak.

3.

az ágy szélére ült a múlt,
vállat masszírozni jött;
homlokot csókolni,
kedvesen hozni teát…

még egy vonat tovadöcögött.

ma üres lett az ágy.

cigarettafüstben és boldogságban
telnek a napok.
a fotel karfáján
odavetett kardigán,
az asztalon, a tárgyak közt
lustán csorog a megsűrűdött idő.

mint befont haj, ölelik magukat a dolgok -
egyesülnek, szétválnak, örvénylenek egymásba,
hogy esténként majd kibomlottan
legyenek selyemkárpit a párnán.

halovány, csendes tündöklés
a pillanat a szobán.
mosolyog a sötét, a csempe, a fa, a kerámiák;
még a nehéz-érzet, az unalom is,
ahogy mosolyog a fal,
a képek a falon,
a képeken a falak
és így tovább…

a cigarettafüst, mintha derengeni tudna,
lengi be a szobát.
sötéttel ölelkezik, magával és gyertyafénnyel,
és mostanra már
mosolyog a depresszió is,
félénken felénk int,
hogy a sarokba húzódva, szerényen,
halk rebbenéssel
eltűnni roskadjon magába.

már nem élesek a kések.
nem szúrnak, fájnak ’minden’-ek és ’végtelen’-ek,
inkább mint nehéz bor
melengetnek, simogatnak, gondoskodnak rólunk,
négykézláb állva asztalt
formálódó gondolatainknak.

’édes élet’ - mondják a tárgyak,
a könyvek, a pokróc, a párna, a falak,
a füstkarikák, a rozsda-hangulat,
a zárban a kulcs és a szú a fában,
és mindez, az összes, a sok,
minden áldott pillanatban
éppen felénk biccent:

igen - édes
igen - élet
igen - minden
igen - végtelen
igen - álmodsz
igen – szép.

a cigarettafüst finom porként
rakódik hunyt pillánkra, ahogy lassan
pókhálót sző hajunkba az álom.
egy moly még az asztalra száll örülni,
végül minden feloldódik
az édes, füstölelte feketeségben.

a kezemben lóbált notebook ütemesen csapódik a combomhoz, ahogy a hidegben vörösödő kézzel, az egyetemről jövet az eldugott pince-stúdiót keresem. a váci út abban a sajátos fényben úszik, amit csak a régi pesti utcalámpák tudnak kilökni magukból; ettől a melegsárga, tompa fénytől mindennek misztikus éjszakai hangulata lesz; a tárgyak vetülete a lámpa távolságától függően változik a szürke-fekete színskálán.

egy eldugott zsákutca mélyén találom meg a házat, amiről eddig csak telefonban hallottam. már inkább fakóbarna, mint piros, úgy mondták, ennek a pincéjében kell lennie a helynek. a lépcsőfordulóban burátlan árválkodó, éles, fehér fényű nyolcvanwattos villanykörte világít, az a fajta, aminek a fényében minden pattanás kitörni készülő vulkánná hangsúlyozódik, és aminek fényében felvonulva még a modelleken is látszik a narancsbőr.

nagy halom kiürült sörösüveget pillantok meg az alagsorba érkezvén; ez lesz a stúdió, gondolom, a stúdiókban úgy általában jól fogy a sör, majd jim morrisonra gondolok, aki a the endet egy szál égő gyertya és egy üveg whisky társaságában énekelte föl, akkora átéltséggel, hogy a stúdós a szám végeztével hosszú percekig magába révedt, és elfelejtette leállítani a felvételt.

a tépett vakolatú falak közül barátaink hangját hallom kiszűrödni; mortal kombat-et játszanak egy leharcolt laptopon. odalent újab sörhegyek, és a biztonság kedvéért egy kiürült red label feliratú üveg; olcsó whisky szegény zenészeknek.

nem mehetünk még, mondják, meg kell várnunk az embert; milyen embert, kérdem, hát aki a cuccot hozza, mondják; nemsokára jön, mostanra ígérte magát; az ígéret szép szó, nem szokás betartani, gondolom, és inkább körbenézek: a falon színes krétás rajzok pihentetik a szemem. ne dőlj neki a falnak, fog, mondja a súdiós; nem szándékoztam, gondolom, hiszen olyan üdítő itt ez sok a szín a nyirkos, hideget lehelő pincefalak közt; hangjegyek, zöld indák és levelek töltik be a síkot, köztük fekete gombóc-mellű, vörös hajú, lehetetlenül karcsú derekú nők; melegbarna gitárok, aranyszín harsonák, ezüst fuvolák, virágnyakláncos, fűszoknyás hawaii nők, néger funky-basszusgitárosok és hangszert ölelő jazz-bőgősök borítják mindenfelé a frissen fölkent meszet, még a plafonon is.

az asztalon kávé- és teafőző, használt poharak, mikró, különböző mértékben gombás, nylonzacskóba szorított zsemlék, és bónuszként, akkurátusan egy külön porcelán kistányérra helyezett fél citrom; a gyümölcs karimája már barna, többször facsart húsa szintúgy; rakoncátlan göröngyein sebesen, ritmikusan, milliméteres fekete vonalkákként zsizsegnek a muslincák, körbe-körbe, fáradhatatlanul keresnek a többször kifacsart citromon újabb nedvet nyalni-szívni - ebből se lesz már tea, összegzi a helyzetet a viking-forma, szemüveges dobos; ez aztán az alkotói környezet.

az ember lassan jön, épp elfogadható mértékben késve, sötéten, sokcipzáros bőrkabátba zárva. hozzávág a társasághoz néhány alufóliába csomagolt gét, beszedi a pénzt, majd sietve távozik. mi nézzük a cuccot, nulla hét, ha megvan, mondom, ez még fél se, mondja a dobos, majd felém mutatja a parányi csomagot; ha ez egy gramm, akkor én tényleg elgondolkozom egy kalap elfogyasztásán, de mindegy, nem az én ügyem, fizessen ezért két kilót, aki akar. most hová, kérdezem; nyugati, mondják.

fél kilenckor még sűrű ott az élet: a cigányasszony a barnára koszsosodott, kihajtható széken uralkodik, a csövesek a szóban meg-megakadva piszlicsáré sérelmek felett hadakoznak, a hosszú hajú, bölcsészforma pultossrác kólát és rövidet mér a restiben, rendőr sehol.

adj egy pacsit, mondják a srácok, és a csomagok hivalkodóan, alufóliájukat csillogtatva gazdát cserélnek; pár futó szó és távoli tekintet; szép estét nektek, mondom, majd felfelé menet a lépcsőn egy olyan lényt pillantok meg, amilyet még sohan nem láttam, sőt, elképzelni sem tudnék.

ember ez? kérdem undorba vont szájjal; nem, felelik, csak egyszerűen lény; alternatív létforma, biztosan hallottál már ilyenről, csatornabűzön, döghúson és szerves szeméten él, vándorló életmódot folytat; minden tizedik holdhónapban párzik, de nem szexuálisan szaporodik.

mintha lem, vagy asimov írta volna meg egy elborult pillanatában, úgy ül ott a lény. két karját szimmetikusan a födém felé tartja, és úgy ül ott, a maga abszurditásában, mint egy négydimenziós objektum egy háromdimenziós világban. körülbelül százharminc centi, kopasz, szemöldöktelen; apró golyófejét hatalmas, fekete zsemleként fogja közre kétoldalról a még a múlt évezredből származó fülhallgató; elvékonyodott, fogatlan, nyáltól csillogó ajkai elmeroggyant, kérkedő vigyorba görbülnek, ahogy a zene ritmusára rángatja, mutatja felénk groteszk, rongyfedte, kisfiúsan vékony karjait. nem lehet eldönteni, hogy tizenhét éves-e, vagy hatvan, azt sem, hogy milyen neműnek teremtettett, amennyiben nem önmagát hozta létre. arca torzultában sült tésztává repedezett, tályogos lábai mozdíthatatlan oszlopként dagadnak a mocskos beonon; fülei héjukba holt kagylók, szemei pedig barna üveggolyók, sárga kerettel; arca jég- és hővájta karszt, lyukacsos szivacs, rendezetlen, bomló anyag, és ez a massza, ez az arc, ez a kar rángott; úgy rángott, mint egy döglődő ló lába, mint egy titkos, sötét pincék mélyén végzett, sikertelen alkímista kísérlet végeredménye; úgy, mint egy rosszul eltaposott lótetű a kertben; vigyora maga volt a pokol, a folyékonnyá rothadó hús pokla; a pokol itt van, nem kell messze menni - ó, ti imakönyves, sötét ruhás, ájtatos emberek, ne a plázába menjetek könyvet vásárolni, ne költsetek fölöslegesen; tartsátok keményen a puritanizmus elvét, és jöjjetek, lássátok, élvezzétek: itt van a ti saját, különbejáratú poklotok.

1. jelenet

a dunánál nagy a zsivaj. a petőfi híd budai hídfőjénél egyre hangosabban válaszolgat egymásnak az átellenben fekvő, fényekben tobzódó rio diszkó és a zöld pardon; ez utóbbi a százasért tombolás, a nagy közös lerészegedések, a sikeres és sikertelen csajozások-pasizások kulcsfontosságú színtere.
ma este a zöld pardon messze népszerűbb a rio-nál, érthető okokból; elég körülnézni: a négyes-hatos megállójában, a természettudományi kar kertjében, végig a hídon százával rajzanak a ’depresszió’ és ’tankcsapda’ feliratú pólót viselő srácok; az évszázados mellvédbe csimpaszkodva, a dunába köpködve, a lépcsőkön és az útpadkán ülve várják a koncertkezdést.
így, fekete díszruhában gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól; a fiúk
hozzávetőleg tizenöt évesnek néznek ki, a lányok olyan tizenkilenc-húsznak, bár valószínűleg egykorúak, csak épp az ironikus kedvében leledző természet játssza velük céltalan játékait.
úgy nézem, a zöld pardonban észvesztős, másnap megbánós ihb-típusú tini rockbuli készülődik; kezdés este hatkor, a depresszió zenekar tagjai jólelkűek, jó szociális érzékkel, elézékenyen gondolnak kiskorú hallgatóságuk éjszakai kijárási tilalmára, a céltalan anyai féltésre; szegény anyák, úgy tesznek, mintha nappal nem történne meg az, ami éjszaka megtörténhet.
a fekete pólósok ez idő tájt még nyurgán csüngnek a kizárólag vizuális stresszelésre alkalmas, szoci madonna-szobron; a szobrot magát még engedékeny hangulatomban is minimum gyomorforgatónak találom: tömbszerű munkásnő dagadó bicepsszel, aki minden gyöngédség nélkül, kimérten, keblétől karnyújtásnyira tartja magától lexikonforma, nem kevésbé ízléstelen öntöttvas-gyermekét; mindkettejük tekintete bárgyú boldogsággal mered előre immáron az idők (azaz az ő idejük) végezetéig. a vas-madonna parasztasszonytestén fényesre kopott dudor a két mell; homlokára ezüstszín horogkeresztet fújtak, mellbimbói helyére meg két pöttyöt; erodált combjain billogként sírnak a tagek, a rányomott rágók, a kezdetleges graffitik.
a vas-asszony fakó, tömzsi lába előtt egy prostituáltnak álcázott, döbbenetes szépségű, erősen festett lány tölti magába kitartóan a kannásbort; még csak délután öt van, a ráhangolódás ideje; a gót csajszi lábán bokától combtőig centinként újabb bemetszés; alvadt-vörösen bukkan ki a gyulladt bőr a fekete miniszoknya alól; ennek is oda a modell-karrierje, gondolom, ennyi photoshop-ot már egyik ügynökségnek sem érsz meg, drágám; amilyen hegek maradnak rajtad ez után a magánakciód után, azt takargathatod életed végéig.
barátnője kövérkés, és amennyiben ez elképzelhető, még több festék van rajta; fáradhatatlanul majmolja soványka, festett-hollószín hajú, éles hangon vihogó idolját., bár az ő szülei nem engedték meg, hogy befesse a haját, még egy tincset se, ő is szorgalmasan tölti magába a kannásbort; ő is vihog, mint a kis, pille-könnyű gót, csakhogy az ő torkából artikulálatlan röhögésként szakad az alkonyodó térbe az, ami pálcika-imádottjából kötélideg-metsző, fejhangú vihogásként tör elő.
komoly, kopogós cipőm talpa alatt szárazkenyér-hajként, felbecsülhetetlen értékű antik vázák romjaiként, kihűlt, hideg, összetört üvegszívekként ropognak a földhöz vágott sörösüvegek roncsai; az egyetem általam olyannyira imádott futurisztikus jellegét teljességgel elveszik a kis, kétezerhetes feketék; ’depresszió’, mondja a pólójuk; elfedik az obszervatórium és a merészen tervezett épületek steril báját; ’depresszió’ mondják a bicska-metszette falcok a karjukon; halk léptű professzorok lopakodnak haza köztük, feszülten kerülgetve nevetés-rázta testüket; a profok laptopjukat paranoid görcsben szorítják oldalukhoz, a pénztárcájuk tartalmára és rablásra gondolnak. méltóságukat vesztve haladnak el a rájuk ügyet sem vető, zsibongó, fekete sorfal előtt.
ahogy múlik az idő, a srácok egyre barátságosabb képpel vigyorognak egymásra, egyre hangosabb az incselkedés, az örökös huza-vona; húznak az üvegből, zsebből ki barna szofit, a tigriscsíkosat; ha már árt, ártson nagyon; egyre szilajabb, utánozhatatlan mozdulattal vetik hátukra félhosszú, zsírtól összetapadt, súlyos tincseiket; a lányok haja fekete, szemük fehére vörös, pupillájuk láztól tágult. mint szénné füstölt, vámpírarcú hippik üldögélnek az őszülő fűben, meghitt, ötös-hatos körökben, diffúz gyűrűt vonnak köréjük az elhajigált dolgok.
’depresszió’, ezt mondja a pólójuk, ’depresszió’, ezt mondja fiatal, élénk, rózsaszín húsú szájuk; ’depresszió’ remegi a cigaretta a kezükben, miközben a depresszió zenekar roadja már türelmesen, jól odacsapva ütögeti végig az összes tamot, pergőt és cint, jól szól-e, elég jól szól-e ezeknek a parttalan, kannásbor-ivó srácoknak; vajon megfelelő lesz-e ez a hang ahhoz, hogy egy óra múlva masszív földrengésként érezzék kavargó gyomrukban ezeket a dobütéseket? mint saját zaklatottan dobogó érverésük a halántékukon, és mint a megtisztító záporeső, úgy veri majd szét őket rockzene; úgy odacsap majd, mint az ostor a társadalom kezében, amely rajtuk csattan, és mint az ostor, amely képzeletben az ő kezükben van, és bosszút áll az önző, álmokat tipró, eredendően gonosz világon.
egy alvin koncerttel jobban kiegyeznék mára, gondolom, azok a srácok lazábbak. vidám, piros bakancsuk van, zöld-sárga csíkos térdzoknijuk, lila, felnyírt hajuk, filctollal gazdagon díszített szimatszatyruk, és úgy általában jókedvük; nincsenek zihereájsztűk a szemöldökükben, félhold alakú, vörös körömnyomok a tenyerükben, azok a félholdak a düh pecsétei, nem, nekik sosem zakatolt félelemszülte erőszak a mellkasukban..
persze a feketék is mindannyian ártatlanok és ártalmatlanok, és bár elméletben naponta lemészárolják az egész világot, a gyakorlatban csak magukat rombolják; nem ’az élet a legjobb méreg’, gondolom, hanem a kitartó gyűlölet és önsajnálat.
a zöld pardonba száz forint a belépő; már amennyiben a mogorva, bomberdzsekis biztonsági őrök nem minősítenek téged túl késznek ahhoz, hogy érdemes legyen bemenned; száz forint a beugró, ez ám az üzlet, száz forint a kapunál, kétszázötven a parkban benyakalt két liter kannásborért, és máris ott a katarzis; ezért hát a napi liturgia, a napi mise az egyetemi parkban; minden este ez megy, tizenévesek haveri körökben oldódnak; már tökrészegen kell bemenni, odabent drága a pia, mondják, aztán röhögnek, összeborulnak, barátnők sértődnek, kérkedő szerelmi kapcsolatok szövődnek ’akkor mi most járunk egymással?’, ’nem tudom’; végülis ezek a depressziósok is egész aranyosak, nem akarnak semmi mást, mint kilépni abból, ami van - tulajdonképpen ugyanezt akarom én is.
a basszusgitár közben vaskos döngések közepette beállt, már a szólógitár sivít át a habok fölött a duna másik oldalára, hogy hangja kórussá dúsulva csapódjon vissza a cizellált, angyalarcokkal díszített, koromfedte házfalakról; a drága szállodák üvegéről; a neon-levegőjű éjjel-nappalik kirakatairól; az éjjel-nappalikéról, ahol újabb szomjas feketék vásárolják az olcsó sört. a gitár hangjára futólépésben tömködik láncos táskába a szerzeményt; a vámpírarcú-hippi körökben ülők is lassan fölcihelődzködnek, és mindannyian, mint fekete folyam, mint a duna ellen-párja, beállnak a híd lépcsőjén vonagló ötvenméteres sorba.
kétdecis üvegek sorjáznak a lábaknál; palota vodka, kommersz kevert és vadász, matróz szeszesital, gazdaságos; hogy tudtad ezt meginni, édes fiam, gondolom, aztán elképzelem az anyját, és rögtön tudom, hogy hogy sikerült leküldenie ezt a lehetetlen mérget.
Elképzelem az anyját és az osztályfőnökét; elképzelem a pénzkereső, fenyegető szemű apját; az obligátzöld, hipószagú, telefirkált iskolapadokat és a fantáziátlan szövegű angolleckéket; látom a sivár, kábeltévés, olcsó-bútoros nappalikat, ahol szüleik esténként merednek a tévé képernyőjére; érzem a kemény elvárásokat feléjük: nem tudják, csak sejtik, hogy egyszer majd ők fogják eltartani a nyugdíjasokat, a rokkantakat, a munkanélkülieket és a magatehetetleneket; ők fogják eltartani kemény, verejtékező, vagy éppen csak lélektelen munkával. nem, ezt senki nem kívánhatja magának, láthatólag ők sem készültek fel erre; érzem súlyos, beteljesületlen, titkosírással írt vágyaikat is, a telerajzolt szélű matekfüzeteket, és a paraván mögé száműzött kilátásokat. még csak tizenhat éves, de már megitta a magáét; már kinyalta a kétdecis üvegből a legfeljebb körömlakk-lemosóként használandó palota-vodka utolsó cseppjét is, és most itt áll, itt dülöngél, itt balhézik teli szájjal nevetve, és minden apró rezdülése, minden széles, elnagyolt mozdulata, minden száján kisurranó lélegzet azt állítja, azt üvölti, azt ordítja, hogy ő semmit sem kér egy ilyen az életből.
a depresszió zenekar belecsap a húrokba. hangulatteremtő régi sláger; letaglóz a hangerő. a mikrofon is jól szól, a hangtechnikával minden rendben, már amennyire rendben kell annak lennie: a srácoknak doszt mindegy, mi dől a méteres erősítőkből. amennyiben a koncertzaj akár csak haloványan is emlékezteti őket valamire, amire gondolatban rá tudják játszani az otthon ronggyá hallgatott felvételt, az már jó; akkor ők lehunyják szemüket, és kicsomagolják, előveszik az otthon ronggyá élt életérzést. fejükben zakatol a végtelen litánia: miért én, miért pont itt, miért kell így élni, miért így kell, miért kell, minek mindig valami ’hasznosat’ csinálni, miért kell mindig hazamenjek a hideg tekintetek közé? ’na, mi volt a suliban?’ ’semmi’ ’egyes van?’ ’nincs’ ’akkor jó’; nem akarom, nem ezt akarom, egyáltalán semmit sem akarok, hagyjatok békén, nem akarok semmit; semmit, semmit, semmit, csak még egy fekete estét itt, a zöld pardonban.

2. jelenet

találkozunk barátainkkal, hogy együtt barangoljunk a hűvösödő, májusi péntek éjben. az ég borult, tompa fényű, lehet, hogy épp szűz-tiszta telihold ragyog valahol a felhők fölött, a mi retinánkba viszont egy sárgásbarna duna képe csapódik a nátriumgőz-lámpák émelyítő sárga fényében. az atremovszk 38 hajó békésen leng a szándéktalan hullámokon; a híg szennyvíz sűrű habot vetve törik meg a petőfi híd robusztus pillérein.
ma reggel még kéknek láttam a dunát, gondolom, a parlament gyönyörű volt a tiszta reggeli fényben, és az egész város csinos, biztató, méltóságteljes volt a hídon átdöcögő négyes-hatos villamos jótékony madártávlatából.
most nőre éhes barátaink hirtelen jött ötlettől vezérelve csajozni akarnak, és ugyan hol máshol, mint a zöld pardonban? néhányan ellenállunk. ’jössz táncolni?’ kérdezte egyszer a nagy szerelem a zöld pardonban, ’nem, nem tudok táncolni’, mondtam a lemondástól és az unikumtól keserűen, majd taxiba ülve menekültem haza az életrevalók közül; most azonban dönteni kell.
nem, én ugyan nem, én be nem megyek arra a helyre, mondom; barátaink azonban rendíthetetlenek, csajozni akarnak; felszínes, ámde bizonyos szempontokból igencsak gyümölcsöző, testnedveken alapuló kapcsolatokat szeretnének kiépíteni; ’csak úgy spontán ismerkedünk’, mondják, aztán eltűnnek a zöld pardon mélyén; páran kint maradunk.
a rakparton ülünk, ráérősen, félkomolyan beszélgetünk, és figyeljük, ahogy a duna anyáskodva, rendületlenül tereli hatalmas víztömegeit, hideg köbmétereit; emberek jönnek-mennek körülöttünk, lelkizés, bandázás; némi diplomáciai érzékkel megmentem a társaságot egy verekedéstől, majd emberek jönnek-mennek megint, ideiglenesen asszociálódva lehorgonyzott, megcsappant társaságunkhoz.
elmegyek kicsit, mondom, majd megkerülöm a szórakozóhelyet, és az egyetemi parkban keresek egy szimpatikus bokrot. már nem tudom elállítani, mikor észreveszem, hogy egy zömök, középtermetű ember figyel.
megrettenve fejezem be a dolgomat; nadrág fölránt, a férfi már ott terem, bilincsként szorítja törékeny, keskeny csuklómat duzzadt, vörös tenyere; izmai feldúltan hullámoznak önmutogató, nyomott mintás neccpólója alatt; a slicce nyitva. gyűlöletesen, kéjesen, aprókat hörögve liheg, majd elsóhajta, mit akar, aztán kisfiús, dacos falzett-hangon még kétszer megismétli. szorítása már lila folt ígérete a bőrömön, közel s távol pedig senki sincs, aki segíteni tudna, így hát tehetetlenül, esélytelenül, szánalmasan harcolok vele. kígyóvá változva tekergőzöm már, de nem tudom kicsavarni a kezem, sokkal erősebb, és minél hevesebben védekeznék, annál jobban liheg és tajtékzik részeg mámorában, majd váratlanul megbillen.
ez jó jel, gondolom, az utolsó esély. a másodperc töredéke alatt összeszedem magam, és taktikát váltok: elvékonyodott, sírós hangon ígérem, hogy megteszem, amit akar, de csak akkor, ha elengedi a kezem, hiszen így nem tudom levenni a nadrágomat, láthatja… és istenem, hihetetlen, de igen, van ennyire részeg és hülye: gondolatban már átadván magát az élvezetnek, lehull rólam vas-marka.
csináld magadnak, mondom, és mire észbekap, már távol járok; kifutok a sárga fényre, ki a vörös szemű hajnali emberek közé, megállás nélkül át az úttest fehér, szaggatott középvonalán, át mindenkin és mindenen, le a híd lépcsőjén, a széltől porzó, biztonságos rakpartra; mi kellett neked, te szánalmas, perverz ember; csak nem csajozni jöttél?...
barátaink a rakparton női kísérettől mentesen görnyednek; fáradtságtól és magányosságtól üvegesedő szemmel merednek a dunára. lerí, hogy az ismerkedési akció teljességgel sikertelenül zajlott. lazán lógó izmú combbal, törökülésben ülnek, vagy épp lábukat ölelve állukat támasztják farmeros térdükre. meg akartak erőszakolni, mondom, és az üveges szemek élettel telnek meg, de már nincs mit tenni - utólag már nem tudnak vigyázni rám, de látom, hogy vigyázni akarnak, és ez nekem elég.

1. jelenet

egy kövér nő izzadó teste folyik rám. érezni szégyenlősségét, már a szagával bocsánatot kér, eleve azért, hogy létezik; szakadatlanul pillog mazsolaszín disznószeme, hosszú szőrszálak tarkította tokája idegesen ráng; szégyenli magát, mégis betuszkolja, beszuszakolja, betölti magát kettejünk közé, akik a kocsi végében, a hármasülésben rázkódunk; egy rozzant egyetemista, és egy fáradt munkásember közé.
ilyen körülmények között hosszú az út a pillangó utcától a népstadionig. keserű, feromondús izzadságszagban hajtom fejem a kapaszkodóra, tudat alatt a lábam közt üldögélő laptopra figyelek, nehogy sérüljön; kölcsön van, meg kell óvni, gondolom a kapaszkodóra csavarodva, próbálván szokásos, kellemes képzeteimmel álomba ringatni magamat.
a munkásember szuszogva viseli a rá nehezedő, féregszerű sejthalom terhét, már a fulladás szélén van; az észvesztés szélén állok én is, mikor megváltás-szerűen megérkezik az agyamat lefoglaló intellektuális élmény; megjött a felmentősereg; csiricsáré szórakoztató elem lengi be a teret, amint belép a kosztümös, krémszínű-táskás, nagyhangú ezo-baba, pontosabban ezo-asszony; már lépés közben dől a szájából a behízelgő, erőszakos szó; csupa omlós, jóleső demagógia; mindenféle ismeretek záporoznak ránk; az elixír-magazinból, a természetgyógyász- és wellness-újságból; a dologtalan nőket tömörítő, anonim internetes fórumokon olvasott féligazságok ömlenek belőle; nem lehet gyógyulni és izmosodni máshol, csak az erdőben, a természetben, mondja, az ottani ősi energiák jók csak a test fejlesztésére, fiam, higyj nekem, én megettem már a kenyerem felét, mondja, figyelj csak az öregre; ahogy belépsz a természetbe, az egy élő isten a karjába ölel, a földanya energiáit érzed, tudod, már a rómaiak is tudták, alma mater, szóval belépsz a fák közé, és olyan ez, mint egyfajta megtisztulás, mondja, közben gyűrögeti arany nyakláncait fonnyadt húsán; végy egy hátizsákot, fiam, és menj vele az erdőbe, az az igazi testedzés, mondja, érzed majd az ősi energiákat.
ragacsos festéktől terhelt pillái gyakran verdesnek, túlzottan sok félrepillantással; a maga képmutató módján, elképzelt őszinteségében is végtelen nagy őszintétlenséggel fújja át a tömegen a saját szektája betanult szövegét; szemhéjfesték-pora csillámló havasesőként pereg orcáira a nagy szempillarebegtetés közben, és csak mondja és mondja, hogy a természet, az eneregiák, a karma és az újjászületés; apró, kínai piacon vásárolt táskáját mondatvégi pontként, elégtételszerűen rántja vissza minduntalan puha, jólétben érlelt vállára, ráncai ötven évről beszélnek, szavai hozzávetőlegesen tizenhatról.
lecsukom a szemem - fenének kell ezt látni, elég, ha hallgatom, gondolom, majd kedves, váratlan fordulat következik; az értelmetlen csevejben meleg bariton válaszol az eszét vesztett ezo-cicának: igen, én is azt vettem észre, hogy a természetben jobban fejlődik az ember, mondja kimérten, szerényen az ölelnivaló, aranybarna, alázatos hang.
rebbenő tekintetem az imént szóló mellkasára téved. nem egy született robusztus alkat, de kétségkívül azzá vált; papírvékony bőr és puha szőr fedte izmai idegesen rángatóznak; látszik a fémet szorító kezéből, érződik a kipárolgásából, hogy menne már, de még nem lehet; szaladjunk, mondják az izmok, meneküljünk ebből a lehetetlen szituációból; tisztára mint brad pitt a trójában, gondolom, és az izmok apró szálakban, abszolút potensen, lebilincselően feszülnek-lazulnak a napérlelte bőr alatt; háromnegyed méterrel az alatt a türelmes, állhatatos, zárkózott tekintet alatt.
három éve járok edzőterembe, mondja, de nem fejlődtem annyit, mint kellene; látod fiam, kántálja az ezo-asszony, ott nincs meg a természet teremtő ereje, az edzőterem a divat-emberek helye; mi, a hallgatóság már nem bírjuk tovább; veszettül röhögünk a velem szemben ülő raszta-sráccal, fölfelé kanyaruló szánk szélét izzadó tenyerünkbe rejtjük; fölállok, leszálláshoz készülök, tarkómon bizsereg a raszta srác helyzet fölötti határtalan jókedve; az én szájam is idétlen vihogásra görbül; a golyó tanítja a kockát háromszögnek lenni, persze, csak a természetben lehet fejlődni, a karma, meg minden egyéb; végigsimítom szememmel a türelmes, komoly szemű, izmos férfit, a jóléttől megzakkant ismerőseit hallagató és azokat hidegen toleráló férfit, a finom, türelmes, társalgó hangút, a ránduló izmút.
egyszerű, szürkéskék pólóból mered ki az ókori hősök harci kedvét idéző karja, hidegkék szeme ál-együttérzéssel rebben az ezo-baba arcába; türelme végtelen, hiszen pontosan tudja, mit akar; másodpercek alatt túllesz az újgazdag ezo-asszonyon is néhány megálló múlva; hányszor láttam őt futni az egyetem pályályán; mindig lekörözött, sőt, valójában a legtöbbször már végzett a két kilométerrel, mire odaértem az edzésre; hátgyakorlatokat tanultunk együtt sós nedvet izzadva; láttam őt emelni, lelkiismeretesen elvégezni az aktuális izomcsoportra vonatkozó gyakorlatokat; a nagy súlyoknál éles hangon kiáltott, mint egy vérbeli kung-fu-s.
alkarjának izmai cikáznak, az együtt izzadás édes kínjai kísérnek, miközben az idegen háj a combomra omló súlyára gondolok, ahogy a más ember jelenléte az oldalamat bénítja; az ezo-cica pedig csak rendületenül mondja föl a leckét; a karmát, jézust, buddhát, meg a természetes energiaforrásokat.
én leszállok, elmosódott tükörképem remeg az ajtó üvegén; felidézem még néhány percre a közös edzések hangulatát; eszembe jut, hogy valahonnan megtudtam, hogy a srác árva, saját pénzén programozó matematikusnak tanul, és a teremben mindig azt gondoltam, pótcselekvésképpen edz, de a mozgólépcsőn már csak annak tudok örülni, hogy nem ölel körbe az idegen, izzadtságszagú hájtenger.

2. jelenet

a hármas metrón ülök, kezemben a reggeli, ingyenes újság; velem szemben két felső-közép hátterű lány a zajt túlkiabálva meglepően személyes dolgokról beszélget. lábszárukon feszül a most trendi szűk farmer, kecses, manikűrözött lábfejükre szinte ráöntötték a műcsatos, pöttyös balerinacipőt; egy-egy etnós, flitteres sál a nyak köré fonódva, egy-egy negyvenezres kulcstaró mutatja csak, hogy ők valóban egyediek.
precízen festett szájuk vélt és valós sérelmeket kiált a hármas metró szűnni nem akaró zakatolásába; kezükben aranyszín mango-táska, tele pénzzel; ajkukon csillan a szájfény, méteres szempillájuk rebbenése jelenti hevenyészett társalgásukban az 'igen'-t.
az egyik lányt elhagyta valaki, akit a kedvesének tudott; a kis nő csalódott; úttalan, bolyhos hajában ülnek még a könnyű szível adott csókok emlékei. most, talán most történt először, hogy megfájdult neki, mint esős időben a lumbágó, az elmúlás, az élet; a barátnő leszáll, a csalódott lány fülhallgatót bogoz.
biztatóan rámosolygok, hátha érzi-érti, hogy nincs egyedül a maga bajával; rámosolygok, mert legalább egy pillanatra ki akarom billenteni önemésztő állapotából; rámosolygok, mert nincs más választás, mint segíteni azon, akin lehet; rámosolygok, mert remélem, hogy a pillanat tördedékéig közösséget találunk; rámosolygok, mert nincs másom adni, mint az együttérzésemet.
ő félrenéz. megsértődik, és mint a novemberi éjjelben a betonra fagyott köpésre, úgy néz rám; leszbikus vagyok, gondolja, rohadt perverz; nincs elég baja mára, hogy még egy kerge csaj is föl akarja szedni, miért nem lehet őt simán, egyszerűen békén hagyni?...
amennyire fölfelé próbáltam görbíteni az ajkát, annyira keményedett meg most a szája szeglete; a következő megállónál azonnal fölcihelődzködik, és leszáll; búcsúzásképp még megereszt egy dacos, megvető pillantást; egy vérbeli, pokol-sejtető fekete villámot; egy igazi, tömény, negyed másodperces gyűlöletet felém, egy angyal alvadt vérével borítva elképedt, sápadt arcomat.

még bőven napvilágnál pihenek le a nyugati pályaudvaron, a tizenegyes és tizenkettes vágány közti padsor egyik éppen elfogadható mértékben mocskos padjára. a padpárok egymásnak háttal állnak ott, szimmetrikusan, mindkét irányba biztosítva a gazdag panorámát a vonatra várakozóknak, a hajléktalanoknak és az elvontan bájos élethelyzetek magamfajta élvezezőinek. az én padom párja levont vitorlaként omlik a földre, két lába kirúgva, hámló festéke még valahol zöldet sejtet, de mostanra már csak funkciótlanná válva várja, hogy valaki elvigye onnan, és egy fémhordóban elégetve lehelje ki utolsó melegét, a végsőkig kihasználva ezzel e világi küldetésének lehetőségeit.
száraz kiflit morzsolok a földre, pontosabban annak is csak a felét. érzem az anyagot morzsoló ujjaim közt a sült tésztában rejlő energiát - egy fél kifli egyórányi élet egy nyugodtan fekvő embernek. ma senki sem kérte azt az egy órát.
a morzsák lassított felvételben hullanak lábam elé a földre. a padon kuporogva, meditatív elmélyültségben vezetem le a kísérletet.
rövidesen megjelennek az első galambok és verebek. a verebek óvatosabbak, fürgébbek, okosabbak; ők várakozó álláspontra helyezkedve, kis fejük kapkodó rebbenéseivel sürgetik távozásomat. a galambok azonban sokkal bátrabbaknak tűnnek - és valójában tényleg csak tűnnek, ugyanis találékonyság híján és nyomorral terhelten a inkább vakmerőség, amit művelnek. már könnyedén megrúghatnám őket olyan közel vannak; de nem tudnak mást tenni, csak közelednek; ha nincs mit veszteni, a vakmerőség a legműködőképesebb életstratégia. lassan, aprókat tipegve, sok kitérővel közelítenek meg, buta gombszemükben állhatatosság és mohóság, tolluk borzas, rendezetlen, és van ezekben a galambokban valami nagyon furcsa, nem tudom mi az, csak, mint nyelvem hegyéről a szó, nem tud kiszökkenni agyamból a megoldás. mitől olyan mások ezek a galambok, nem értem; tétován, koordinálatlanul, egyre izgatottabban licitálják túl egymást a velem szemben fenntartandó legkisebb távolság ügyében, szemük egyre gyorsabban cikázik a lábfejeim körüli kaánaáni morzsaszőnyeg és köztem.
és akkor meglátom a goteszk csonkokat; kezemet a szemem elé vonom. a nyomorultak... hát ezért ilyen töredezett a mozdulatív! dermesztő undor fogott el és vegytiszta szánalom.
annak, amelyik a legelőször jött, csak három lábujja hiányzott; a következőnek már mindkét lábáról kettő, illetve három, aztán újabbak ujjatlan lábcsonkkal, mások teljesen láb nélkül, gátlástalanul járták töredezett táncukat, mint egy szürreális bál, csonkolt galambok százai, ezrei; pontosan leszelt végtagok, mint vonalzó mentén szikével, mint papírvágóval, mint elkövetett bűntény, mint rossz szándékú vicc, rajzottak a nyomorultak bálján a galamb-roncsok, kapkodva a morzsák után; a helyzet versennyé élesedett, a jelenlétem már mit sem számított, csak marták a tésztát esztelenül, a szemeket rendre elejtve, marták egymást gátlástalan, elemi önzéssel; vörös, görbült lábaik, törékeny, lesoványodott testük szürke masszává olvadt szemeim előtt; nekik nincs barátság, nincs testvériség, csak a sín mellé könnyű gyufaszálként hulló levágott galamb-ujjak és a leszelt, pókszerű galab-lábak; nekik nincs más csak szaporodás, küzdelem a mások szájából kihullott ételért, újabb tojások és újabb adag szélvédőn szétkenődő, folyékony galambszar, és hirtelen megéreztem a városra ráterülő éhes áradatot, a patkányok ezreinek motozását, korgó gyomrú, primitív, intenzív figyelmét a nehru-parton, a csatornákban, a szétrágott vezetékeket, a forgácshalmokban tekergőző csupasz patkányfiak féregszerű mozgását, tehetetlen nyivákolását, a kopogó csőröket a betonon, mint az eső, mint a nyomor kopogása az ajtón, csak egy éjszakára, csak egy kicsit még hadd maradjak, csak egy kicsit még adj, semmim sincs, üres a kezem, üres a szívem, üres a gyomrom, kopog a szemem, a csőröm, kínomban csikket halászok a spenótzöld szennyvízből
a szabadság és szerelem jelképei önmaguk paródiájává változva csipkedték körül a lábamat. legszívesebben hánytam volna, de ha annak is nekiesnek, és valóban egymás csőréből tépnék ki szegényes gyomortartalmamat, azt valószínűleg nem tudnám ép ésszel elvisleni. inkább lehunyt szemmel szívom a bűzt, a pályaudvart állandó jelleggel belepő acetonos húgyszagot, míg csak el nem fogy a fél kifli.

a főposta előtt feszülök a tömegnek, bkv-frusztrált vagyok és kialvatlan, a szembejövők mind ellenségek, a mögöttem jövők mind hajtók és én vagyok a vad; mi a fenének is sietünk mi ilyen ingerülten és felbőszülten mindannyian valahová?
keményen csapom sarkam a negyvenfokos betonra, közben oldalra sandítok, hátha ezúttal nem kell dacos, állhatatos tekintetekkel találkoznom. oldalt, szinte a falhoz simulva kartonágyon fekszik kedvenc kahexiás csövesem - ez még mindig él? hihetetlen... és mint a lassítás a filmben, a helyzet eluralkodik a forgatókönyvön; tempósnak szánt, cammogó léptekkel haladok el mellette, az idő nyúlós, rugalmas, engedi pontosan lescannelem az ember kiugró lapockájú testét, azt a hártyavékony takaró alatt heverő hurkapálca-pergamen kreációt, engedi látnom bőrének sárga redőit; a redőket, amikbe bette magát a kosz, a karja auschwitzre hajaz, átfoghatnám a kezemmel, mint egy csuklót, combjai erőtlenül görbülnek egymásra, dagadt térdei felsebzetten pihennek a takaró alatt, bordáira feszül minden sóhajjal a betegbarna bőr. ő közönyösen, minden exhibicionizmustól mentesen kitárulkozva az utca felé fordul, gyűrött bőrű, lesoványodott karja füstölgő cigarettavéget emel szájához, amely cserepes és vékony, hajdan vastagabb lehetett, látom a skorbut-közeli kollagénhiányt, a fogatlanságot, és igen, az a hatalmas, sötét, mérföld-hosszú pillákkal keretezett szembogár; csak szívja az ótvar cigit, pontosan kirajzolódó koponyája a betonra borul, a nyaka kényelmetlen szögben haljik...
elvisz a lábam melette, nem látom többet, már két hónapja nem adtam volna neki három hétnél többet, miért cigarettázik? miért nem ételt vesz magához, aki cigit tud szerezni, az ételt is tud, kukázni mindig lehet, félbemaradt éjszakai szendvicsek, száraz kifli, akármi, miért nem eszik? - kérdem felzaklatva barátomat
mert neki nem számít , mondja, és megértem, hogy jobb neki kifacsart helyzetben haldokolni a nyugati pályaudvar oldalában, kérdezősködő turisták lábszárai közt, mint űzött tekintettel kutakodni az élet szánalmas morzsái után.

bort vennék éjjel a pályaudvar egyetlen nyitva tartó restijében. az életről lepattant emberek mint a pokol egy bugyrába isten méteres kezéből odaszórt bűnösök hadakoznak egymással valós és vélt sérelmek fölött. a pultos fiatal, fülbevalós, hosszú hajú, értelmes; kemény munka ez, gondolom, inkább menne el bölcsészhallgatónak, vagy a cd-fűbe, esetleg a szimplakertbe alterosokat kiszolgálni; vagy épp nyelvet tanulni és s.o.s.-mód kihúzni külfölre, de most helyzet van, el kell mondjam, miért is vagyok itt, nincs időm elképzelni egy szebb jövőt számára; udvariasan kérdez, udvariasan mondok, bankjegy-áru csere, elteszem a könnyű pénzért mért, minőségi, sőt, mi több, hűtött bort.
egy matróna-típusú cigánnyasszony tör felém a féregszerűen karikázó tömegből; mindig itt látom sakkozni napközben, vagy trónolni kihajtható, barnára koszsosodott fehér műanyag székén, urakodni a hitehagyott gyülekezeten. az asszony jön, megragadja a vállamat. végigcikáz rajtam a meglepetés villáma, de nincs idő gondolkodni; erős kézzel kifordult szemű gorgó-arca felé fordít, és azt mondja, vigyázzak magamra, nagyon vigyázzak, mert veszély leselkedik rám.
a vágányok felé lépcsőzve azon gondolkodom, látó-e, vagy csak teljesen részeg. valószínűleg mindkettő.

a négyes-hatos villamosról szállok le. a frissen vásárolt combino-villamosok aszott levegőtlenségéből mindig élvezet kilépni, akár a legnagyobb esőbe is. szabálytalanul térek át a pályaudvar frontja felé - talán a sarkam ha érte egyszer a zebrát... szombat este van, ma mindent szabad. ez a buli napja. ha számomra ez nem is kivételes a szombati nap, a bank, azaz az egyik legnépszerűbb diszkó rendszeres látogatói számára igenis az. korlátoknak támaszkodnak, és érces hangon incselkednek a felzselézett, melírozott hajú, rózsaszín pólós srácok és a kurvajelmezes, hozzávetőleg tizenhárom éves lányok. kezükben rumos, cukros, aromákkal szennyzett ital, olcsóbb itt kint, mint odabent, itt kell berúgni, bent pedig csak a rátöltés következik, nomeg a csajozás-pasizás, vagy ha az nem jön össze, akkor balhékeresés, kis verekedés, esetleg boxer és vipera. kínai fodrokba öltözött bulikiránynők vonulnak egymásba karolva; széles vállmozgással, keskeny csípóvel jönnek velük szembe az éhes, tesztoszteron-hajtotta fiúk; a diszkó hangjaiból csak a mélybasszus döng ki az utcára.
az aluljáróban még kaotikusabb a helyzet, a bankozók lődörögnek ide-oda, mintha dolguk lenne, amint az alsó lépcsőfokra érek, jó érzékkel kiszúrom a kuvákat, kis, vékonycombú tizenéves, töltött galamb mű-csipkében, cigarettázó, miniruhás lányok, a madam a burger kingben terpeszkedik, ha nem megy az üzlet, akkor ő megy oda a fiatalemberekhez hogy kell-e lány; a díler ma szágyentelen, hiszen buli van, alig félrehúzódva tekeri meg a joe-t a tapasztalatlan füveseknek, a rendőrök párosával járják körbe a helyszínt, spanok ők már mindenkivel, akivel kell, nem látnak, nem hallanak, csak sétálnak, mint marionett-bábuk, oldalukon a gumibottal, amivel annyi bordát megrepesztettek már, nem szólnak senkihez, körülöttük áramlik a pénz, észrevétlenül egyik zsebből a másikba; időnként újabb zselés hajú-rózsaszín srácok és fehér nadrágos, okos seggű lányok zuhataga ömlik ki a metróból, tátott száj az a metró, csakúgy, mint a följárók; az egyik lány befűzött egy palit, a madam közel elégedett, a lány soványságtól hosszú combjai zizegnek az ezüstszínű műanyag-miniben, ahogy mennek a megbeszélt helyre, a díler tüzet ad az újdonsült füveseknek, aztán jobb buli után néz; a rendőrök ráérősen kolbászolnak föl-alá, én pedig szeretnék már a vonaton lenni, de leszólít egy csöves - úgy látszik nála is szombat este van - te egy angyal vagy, mondja, kéne pár forint, van felesége is, mondja, el tudom képzelni, gondolom, elfordulok, robotként lépegetek tovább, nem hallgatom végig a sztorit, túl sokat végighallgattam már; kiürülten sietek a peronra, egyszer csak hazaérek, gondolom, belehullok kedvesem karjaiba, mint az ősi levél, és ez a tíz perc, amit itt láttam, semmissé válik.

a nyaram ismét olyan élménydús volt, mint egy tizenévesé. rengeteg dolog történt rövid idő alatt, minta tényleg lenne vmi misztikuma a nyárnak, ami elkülöníti a többi évszaktól.

1. felvételek tamással, minek hatásárra elkészülhetett legalább demo-verzióban 2 számom:

nagy álmom volt, h tamással zenéjek (a tó bisztró keretein kívül). aztán rájöttem, h el tudnám viselni azt is, ha nem. persze örülök, ha mégis sikerül.

2. művészetek völgye. jöttem, láttam, felléptem, és teenager-módra leépítetem magam, minek keretében szegény tamást le is hánytam, de remélem kárpótolta őt a másnap reggel készült videofelvétel, amelyen olyan szélsőséges elmebetegséget sikerült szinkron kép-hangban rögzíteni, ami azért mégiscsak avantgard.

3. vizitúra a tiszán. és a tanár úr. akár szerelmes is lehettem volna, ha meg tudnám ragadni ennek a fogalomnak bármely jól markolható pontját.

5. család. tisztelet (!) és féltés a két öcsém, nevelőapukám, és barátnője, ica irányában, akinek az első kemoterápiás kezelés után is jobb a vérképe, mint egy 25 évesnek :)

6. stressz-konferencia (www.stress07.com). robin. önállóság. felelősségteljesség. bármily meglepő, megcsináltuk: középiskolások és egyetemisták megszerveztek (ismét) egy világkongresszust. újra koordinátori funkcióban dolgoztam, és rájöttem, h élhetőbb irányító vagyok, mint két éve.

7. kutatás. nem csak megértettem, hanem megérzetem, h dolgozni milyen jó is tud lenni, ha az embernek van mihez igazodnia, ha összemérhetőek a képességeink az idővel és az elvégzendő feladatokkal. ilyenkor látni a jövőbeni megteendő lépéseket, és nem fullad információhiányba és bizonytalanságba a project. a munkáról egyébként szintén csak annyit tudok mondani, h robin. nélküle elég nehéz dolgom lenne.

8. "nyaralás" darklight-tal és tamással. végig esett az eső, de ez legalább egymásra iránxította a figyelmünket. ellentmondásos érzelmek tamással kapcsolatban. parttalan viták. van remény a megoldásra.

gyorsan elteltek a napok. elmentünk együtt sok helyre; ide is, oda is. az, hogy mindig máshol voltunk, rákényszerített minket, hogy felfogjuk folyton változó környezetünket és reagáljunk rá... hasonló dolog ehhez a vándoréletmódhoz egy akciófilm főhőseként vaktában lőni és felelőtlen cselekedeteket halmozni, ami már csak azért is jó, mert a következmények alaposan megtanítanak abszurd szituációkat kezelni, az fix.
később groteszk tetteink groteszk következményeiből levont tanulságokat integrálhatunk a világképünkbe. tiszta haszon.

a körúton botladozva, éjjeli buszhoz iramodva falafelt vásárolok egy non-stop török étteremben. a pultos barna, szálas szemöldökű, de a maga fekete szembogarú, törökös módján egészen szép. rendelünk, ő egy kicsit hitetlenkedik afölött, hogy lány létemre sok hagymával és sok csípőssel kérem, de elfogadja és kiadja a keze alá dolgozóknak a rendelést.
később, már a buszon, műanyag szatyorból esszük ki a finomat, azán jön a szokásos szorongási témám: az elviselt-megtűrt szégyen afölött, hogy kövérségem és szegénységem ellenére ételt vásároltam. ezt hívják úgy: halmozni a hibákat.
puha húsom az éjszakai buszon minden göröngyre megremeg, várok valamit, de csak a csikk-takarós megállók sorjáznak az út mellett, és a résre húzott ablakon friss, pollenszagú levegő árad be, miközben újabb és újabb felszálló emberek ostromolják a finoman szólva frekventált éjjeli járatot.

a blaha lujza téren virágfölddel öt-negyedig töltött, sorszámozott betonvályúk állnak. ezek közül néhányban még ott nyomorog egy-egy cserje, vagy gyom. ma az elsőben a nap hatására porhártyává aszott vörösboros hányást, a másodikban egy nagy szemeteszsáknyi felszelt fehérkenyeret, a harmadikban pedig egy tisztelettel odahelyezett galambtetemet találtam. a többiben csak a szokásos - csikkek, kapszulák, sörösdobozok, néha egy-egy barackmag.
néhány punk srác pénzt remél tőlem. csak pár forintot - mondja, nekem is elkélne pár forint - mondom, én kérek elnézést - mondja, majd kacagő szemmel, somolyogva figyeli, ahogy vizet iszom a közkútról, közvetlenül a "tér szépe" címet viselő cigánylány után.
a busz csak nem akar jönni. a forróság keményen odacsapott teniszlabdaként pattan vissza a flaszterről, a galambok úgy fürdőznek a szökőkútban, mint gazdag embergyerekek a palatinus strand hullámmedencéjében (néha én is voltam gazdag), a hajléktalanok derűs gondolattalansággal stírölik a "tér szépé"-t, a punkok meg engem. jól érezhetően magukfajtának tartanak... fogalmuk sincs a tényállásról, miszerint én nem vagyok senkinek sem a fajtája.

végignézek az illusztris társaságon. én csak úgy hívom a jelenséget, hogy az adagolás tudománya. modern világunkban mindent lehet adagolni, ami hathat ránk, ami elfogyasztható, jót-rosszat egyaránt. a lényeg ezzel csak annyi, hogy minden adagolható dolog tekintetében a számodra optimális szint körül táncolj, egy bizonyos harmonikus állapotot fenntartva ezzel globális energiaszintedben. ha jól adagoltad a dolgokat, akkor életed különböző területei között egészséges lesz az energiaeloszlás, ezt hívjuk úgy: minden oké.
az ember persze oké akar lenni, és ezért adagolja magának az alvást, az ételt, az italt, a rágót, a cigarettát, az elszórható pénzt, a szabadidőt, a szappanoperát, a drogot. ha ezeket más adagolja nekünk, szerencsések vagyunk, mert úgy semmiképpen nem eshetünk túlzásokba. többek közt ezért keresnek maguknak a férfiak sárkány feleséget.
ha azonban a mi dolgunk optimalizálni az életünket, vigyázni kell, nehogy túlzásokba essünk, ugyanis ha már megtörtént a baj, és valamiből túl nagy, vagy túl sok adagot vettünk magunkhoz, a többi dolog adagja arányosan csökken. marha egyszerű összefüggések ezek. ha sok a pia, nincsen kaja. ha sok a kártyán elszórt pénz, nem marad drogra. ha nem alszol eleget, a szabadidőt nem fog sokat érni... valójában egy sokváltozós egyenletrendszerrel kell még az egyszerű embereknek is megküzdeniük, de nem kell félni, azt azért ők se hitték el, mikor a tévében mondták, hogy élni egyszerű...
azt vettem észre, hogy kétféle embertípus van az újdonsült tudomány űzésének szempontból: az egyik magát az optimalizációs folyamatot élvezi, a másik pedig azt, hogy bár pontosan tudja, hol a határ, csakazértis kiborítja a bilit. talán ez utóbbi nevezhető addiktív személyiségtípusnak. te hova tartozol?

a pub egy pincehelyiségben van, és bár a lefelé vezető lépcsők, a légkör hűvösödése, az aláereszkedés mindig a lecsúszottság érzetét váltja ki belőlem, ehhez képest szinte luxuskörülmények fogadnak. a falon bordó és királykék kárpit öleli egymást szépen metszett formákban, pontosan úgy, mint azok az egymás felé néző arcok, amelyek közt a komplementer színű tér tökéletes kelyhet formáz. bár hivatalosan a kéknek nem a mélybordó a komplementere, a színösszeállítást jóval kifejezőbbnek érzem, mint az utcai hercegnők babakék-rózsaszín kombinációit.

vannak tükrök is. a bárpult mögötti, kötelező darabot leszámítva még van néhány a helyiségben, de azok nem borítják be a falat, sokkal hangsúlyosabbnak tűnik tükör-mivoltuknál a súlyos, pattogzott aranyú fakeret. a meleg hangulatot a színek, a keretezett tükrök és az asztalok ében-látszata adja meg, a modernséget pedig a falon kígyózó avantgard formák látszólagos öncélúsága. a bárpulton, mint hedonista laboratóriumban, különös formájú üvegekben színes-áttesző és opálos-tejszerű mérgek állnak. sejtelmes, melegsárga a hangulatvilágítás, halkan szól a legcoolabb chill, amit csak föl lehetett lelni a város exkluzív cd-boltjaiban. árak a plafonon, az asztaloknál világnyelvek és szlávos vakkantások halmaza. jószándékú, udvarias turisták.

észreveszem a tíz centi magas, parányi platformot, ami szolid színpadként funkcionál. a kezemben levő vasakat (mikrofon- kottatartó- és szintiállvány) szinte áhítattal a vörös bársony borítású falnak támasztom. a zongorista követ, vállán hatoktávos szinti, másik kezében aktatáska kottákkal, kábelekkel.

a tulajt keresem. ő még nincs itt, a pincérek elmondják, mi a házirend. a vendégek feszengve, várakozástelien méregetnek minket.

tétova beállás után nekikezdünk az első dalnak. nem hivalkodóan, inkább csöndesen, hadd szórakozzanak az emberek, hadd mondják el a velük szemben ülőnek, mire vágynak, mit várnak tőle, mi tetszik nekik, mi nem, és hogy milyen csodálatos is az élet így kora este. középtempós swinggel kezdünk, satin doll. utána finom, visszafogott, nem kevésbé laza bossa nova, címe corcovado, tudat alatti feszültséget, finom érzéki vibrációt keltő, sznob felhangú szám. a vendégek már annyira nem figyelnek, észrevették, hogy hagyjuk őket élni, nem kell rajtunk csüngeni, mi csak szolgálunk, és értő fület remélünk.

a zene lágy, omlós, befogadható, mint egy csinos teasütemény. a hangom kicsit talán túl finomkodó.

az angel eyes blues-vontatottságánál ráengedem a hangulatom a számra. mikor felpillantok, a te nevedet látom vérvörösen égni a bordó falikárpiton.

zöld, gondozott tér, némi szemét, simogató napfény, kényelmetlen pad. fontos dolgokról beszélgetek, félig odafigyelve. a téma érdekel, de tudatom jó részét lefoglalja a napfény élvezete. még így is a megfelelő helyeken és jókat válaszolok, néha kezdeményezőkészségem bizonyítékául irányítom is a témát. a másik padon szőke lány, csak a cipője többe került, mint amennyi pénzem valaha is volt. státusszimbólum-mobilján hadovál valamit, talán távoli (vagy épp egy utcányira trónoló) kedvesével.

előveszem a light kólás üvegemet, benne a házi kefirrel, a megfelelő résznél hevesen bólogatok, és elszégyellem magam afölött a tény fölött, hogy ez a beszélgetés több figyelmet igényelne tőlem.

feszített figyelemben telnek a percek. biokémiai világkongresszust tartunk a természettudományi karon. személytelenül, problémamegoldó üzemmódban létezve hallgatom az adást. a walkie-talkie-n valaki az "a" épületből a szent és sérthetetlen "c" csatornára lépett, ami annyit tesz, hogy komoly gondja lehet neki. végülis ez egy hozzávetőleg háromezer fős konferencia, bizonyára nyomós oka van rá, hogy a saját csatornájáról a vezetőségire lépjen.

van is. az egyik előadó elájult, mondja, orvosra van szükség, és mentőt kell hívni. kinevezett főorvosunk hihetetlen gyorsan reagál, és bár nagy az adásban a zörgés (tömör vasbeton az egész futurisztikus kóceráj) tisztán értjük a kérdést: mi történt?... a kissrác elmondja az esetet: török biokémikusnő, elájult a levegőtlen kiselőadóban, körülötte közönyös és jajveszékelő értelmiségiek gyűrűje.

de épp csak elesett, mondja a második hang, azt mondja, jól van, már megy is a következő szimpóziumra.

de hát itt fekszik, a két szememmel látom - mondja az első hang az illusztris "c" csatornába, egyre ingerültebben.

a káosz eluralkodik, az elájult nő későn jut orvoshoz, az elsett nő néhány száz méterrel arrébb már harisnyáját igazgatja és megtartandó előadásának diáit veszi újra magában. semmi közük nem volt egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten a kritikus időpontban kerültek a földre.

másik bár. a zongorista és a nagybőgős a last tango in paris-t játssza. ez egy instrumentális szám, így hát lejövök a színpadról, és egy asztalhoz a zongorista rajongója mellé telepedek élvezni a dallamív szenvedélyességét és végletes húzását. már épp halvány burkot vonna szememre a meghatottság könnye, mikor észreveszem a rajongó szemén a már kialakult könny-hártyát, és arcán az elmélyedt kifejezést. összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezet számára figyelni a zongorista göndör fürtjeit és hallgatni széthulott játékát, mint beszélgetni, vagy épp szeretkezni vele. tudom, hogy szeretne szép formákat összetákolni a zongorista szilánkosra zúzott, esendő életéből, de túlságosan imádja hozzá, hogy lényegében tudjon segíteni neki. a zongorista zaklatott életének csillogó cserepei gyöngyökké gömbölyödve ömlenek a szórakozó emberek hallójárataiba az észveszejtő dallamban.

mintha valami fontos történt volna most - gondolom - majd visszatérek a mikrofonhoz, és eléneklek egy jazz standardet, ami a maga egyediségében is ugyanolyan, mint bármelyik másik. a szerelem a távolságot igényli - gondolom még elmosódottan a szóló alatt, aztán ismét koncentrálnom kell, visszalépek mézes, finom hangon a következő verzénél. nem rontottam el a belépést. ez is valami...

a rajongó szeme tébolyultan, nedvesen égve függeszkedik a zongorista feszült arcán. az viszont csak a harmóniamenetre koncentrál. még ha érzi is, hogy valaki mély érzelemmel figyeli, legfeljebb egy zavart mosollyal, egy suta félrepillantással mutatja, hogy észrevette. jól tudja: őt is csak akkor szeretik, mikor játszik.

ronda kocsma; nem is tudni, pontosan hol - már jól az éjben járunk. az asztal nyikorog, sokan üljük körül, mindenki izzad, két üvegre olvadt gyertya von dicsfényt feltörekvő fejeink körül. futólag azt gondolom, hogy vajon nálam mindig este van-e, majd inkább a kancsó szép ívén pihentetem asszimetriáktól gyötört lelkemet.

a bormintás asztal körül mindenki elhasznált, fáradt, zavart, vagy épp nagy elánnal ilyen-olyan témákhoz fűz fontosnak hitt megjegyzéseket, amely - egyébként helytálló - megállapításokat primitív poénok és artikulálatlan hangok áradata teszi lehetetlenné.

egy-két ember borzongatóan izgalmas társasága tartóztat csak vissza az azonnali éjbeolvadástól. reménykedő érzés, minta várnék tőlük valami nagyon is személyes lelki egyesülésfélét... ami egyébként technikailag nem jelent többet, csak egy-egy cinkos mondatot, tekintetet; egy-egy íves, pontosan rajzolt, kizárólag téridőben értelmezendő kézmozdulatot, ami igazolja, hogy értjük egymást.

mostanra már mindenki a saját világában jár. néhány képzeletbeli kézfogás, ölelés, simogatás még történik az asztaltársaságon belül, aztán mint ázott ürgék megyünk, tanácstalanul szedelődzködünk össze a hazamenetelhez, előre élvezve a buszon zötyögős hazaút élvezetes képzelgéseit, pótolhatatlanul jóleső egyedüllétét.

elmegyek az erdőbe megnyugodni. nincs más választás - az edzőcuccom büdös, a billenytűzet poros. azt hittem naivan, tudat alatt, hogy lesz ott valaki, aki majd segít nekem, de nyilvánvalóan nem volt. távolról vadorzók lövéseit hallottam, a közelemben csak zizegett a nyár. láz fogott el, vérbő bánat, aztán az égre néztem, és láttam, hogy a radar hogyan pásztázza azt... még az ég sincs egyedül.

attól féltem, lelő egy vadász, pedig feltűnő pirosba öltöztem. mikor magamra öltöttem a lopott nike-hamisítványt, arra gondoltam, hogy ennél nagyobb bóvli nem létezik - még a hamisítványt is loptam - és arra, hogy ebben csak nem puffantanak le. egyszer egy gershwin dalt énekeltem a porszáraz mocsár kellős közepén, mikor a közvetlen közelemben süvített el a golyó.

úgy tűnt, magányosságom helye sűrűn látogatott. most elterülök a tájidegen betonon és várom a gyilkos vadorzót, de csak nem jön. egyedül vagyunk, én és magam.

buliba is mehetnénk, én és magam. ellennénk jól, afelől nem kételkedem. az mp3 lejátszó zenéje mozgásra buzdít, a táj mozdulatlan hallgatásra. az őz elszaladt, a vadász elmaradt.

a zene felkorbácsol, de nincsenek emberek, akik befogadjanak engem. ekkor értem meg, hogy az igazi dalok magányosan születnek, aztán vagy találnak platformot a megszólaltatásukra, vagy nem.

fekszem a betonon. esteledik, érzem a melegét. alatta a mélység. egy dögkút tetején heverek. nyár van, bogarak csípnek - ami nem hiányzik - és szellő simogat, mint értő kéz – ami már mindjárt jobb.

mindenből lehet tanulni, gondolom, csak nem biztos, hogy van hozzá energiám. a tanulás koncentrációt igényel, azt a bizonyos tehetséget, amit nem nagyon tudok irányítani mostanság. olyan a koncentrációs képesség is, mint a földi jók úgy általában - vagy van, vagy nincs. ha van, örülünk - ha nincs, mást keresünk helyette, vagy pácolódunk, érlelődünk a saját levünkben.

először ezt a bizonyos szerelmet jöttem ki ide megemészteni. ezt, amit tudvalevőleg nem lehet. de aztán itt ragadtam majd' minden fontos gondolatomnál. ha épp jó idő volt, itt feküdtem végig a húszcentis betonon életem nagy váltásait. itt énekeltem ki magamból a bőrfeszítő szeretetet és bánatot. az egyedüllét feloldott. a meleg beton megnyugtatott, az erdő csendje pedig mindig megadta figyelmet, amit igényeltem.

szimpatikus, régimódi kertiparti. a fiú játszik a gitáron. kertvárosi, levél-szegélyezte égbolt borul ránk, a tér minden fodrozódása végtelenül kedvesnek, barátinak, élhetőnek tűnik. hanyagul dizájnolt, kerti műanyag-székeken ülünk, mohón szippantjuk magunkba a nyár illatát, a gitáros pedig csak játssza sorra a slágereket, időnként zenei szakkifejezésekkel kommentálva saját tevékenységét. beszélni már talán nem is tudna összefüggően, de zenélni még tud. láthatalan, bizonytalan, érzékeny csápjainkkal keressük egymást a sötétben, meg-megbotolva a lápi zsombéknak is beillő fűcsomókban, élvezvén a növények penge-kaparászását bokánkon. tutajosnak a tüskevárban kottapapír lett a bőre a sástól, amire a később, a regény cselekménye során, énekesmadarak elmosódott, vad dallamai lettek rögzítve.

piros kedvvel végiggajdoljuk az összes slágert, amit közösen tudunk. egy ideig figyeljük még a roppanó tüzet, majd parttalan, de udvarias vitákba bocsátkozunk a levegő tisztaságától és vitakészségünk bátorságától megrészegülve.

diófák. sokan. kőrisfák. közeli szántók gyomjai... növényi illatok minden parfümnél szentebb pollen-felhőjébe burkolódzunk, kényelmes paplanként borul ránk az évszak krémes bája.

élni jó - érezzük mindannyian egy-egy pillanatra, majd reggel, visszahúzódva biztonságos csigaházunkba, hazakúszunk a helyre, ahol akkor tanyázunk, ha nincs mit mondanunk.

egyszer strucctollat loptam az állatkertből. késő tavaszi, ragyogó, szafarisan sárgásbarna hangulatú nap volt. a csípős csőrű, kapkodó fejű strucc tolla fertőtlenítve és hajlakkal lefújva a mai napig a polcomon áll, más egyéb tollakkal egyetemben, egy dizájnos kólásüvegben. néha arra gondolok, hogy pontosan úgy mered ott, mint egy groteszk csokor virág.

meglehetősen unatkoztam azon az állatkerti látogatáson. kicsi voltam, nem tudom pontosan besaccolni, hány éves is lehettem. annyi biztos, hogy valami céges csapatépítő-tréningekre emlékeztető családi program volt, leszámítva persze az ingyenszaunát (az nem volt).

valamennyire persze érdekeltek az állatok, de a körülöttem levő emberek semmi figyelemreméltót nem produkáltak. így döntöttem amellett, hogy inkább tollakat rabolok az állatkert különböző madárfajaitól. a pelikánoktól és a visongó arapapagájoktól viszonylag könnyű volt, a halványuló rózsaszínű flamingóktól annál nehezebb... elkülönített tóból szürcsölgették a számukra alapvetően nem megfelelő alga-összetételű, poshadt vizet.

már akkor is mindig el kellett valamivel szórakoztassam magam, és ami azt illeti, mindig sikerült... tollakkal, feltört kristályú kavicsokkal, vagy épp a földből előbányászott drótokkal, madzagokkal, gombokkal; később olvasmányokkal, fura tapintású dolgokkal, izgalmas textúrákkal, fizikai (anyagok) és elvont (érzetek) értelemben. mindig csak kerestem-kutattam valami után, ami igazán fontos lehet számomra, amiért rajongani tudnék.

mindig is szerettem volna magam átadni valami felsőbbrendű sodrásnak. mikor épp sikerült, mámorító érzés volt, de csak annyi időre, mint egy darázscsípés: első döbbenet, az esemény integrálása az aktuális világképbe, az esemény megemésztése, lecsengés. mindez percek alatt.

egy rákosszentmihályi homokozóban ültünk - nem, nem voltunk már gyerekek... csak épp egy játszótérre hívtam őt, hogy láthassam. ő meg akart szabadulni tőlem, én szintúgy. ez volt találkozásunk remélt jövőbeli értelme. az a remény vitt minket oda, hogy a pőre viszontlátás majd jól kijózanít minket illogikus, lehetetlen szerelmünkből egymás iránt.

én azt gondoltam: ha én nem lehetek házinyúl, akkor egyes barátnőid miért lehettek azok?

nem szóltam, csak kezét szorítottam a nagy szerelemnek, aki könnyűnek látszó léptekkel táncolt haza a diófa utcába, üres kézzel, dacos szívvel, búzavirág-kéken. szép volt, és távoli. pont olyan, amilyennek szerettem.

nem tudom, tudta-e, hogy vak szerelmemben tíz emelet magasan lebegtem a korláton kívül, csupán mert azt hittem, soha nem lehetünk többé együtt. akkor már ez nem is számított.

azóta öregedtem, és sorra elmaradnak a látványos tettek. néha úgy érzem, szerelmes vagyok. néha úgy érzem, az ember bármit tesz, bárhol van, bármivel próbálkozik, végtelenül, elmondhatatlanul magányos. ekkor nosztalgiával gondolok arra a homokozóbeli pillanatra, amikor megértettem: mindenről le lehet mondani. még az első, legnagyobb, legforróbb, felejthetetlen szerelemről is.

vannak zsenik. igaz, nem tudom pontosan definiálni, kik is azok. csak egyszerűen hallgatom, olvasom, megértem őket. élvezem, hogy kimondják azt, amire én nem vagyok képes.

mégis... időről-időre, fáradhatatlanul megpróbálkozom kifejezni azt, ami "szerintem" van... mindennap gondolkodom, írok, gyakorlok, olvasok, figyelmesen hallgatok, és nem látok más utat magam számára, mint alkotni... nagy, aláhúzott, tizenhatos betűméretű "a"-val. nem vágyom másra, mint valamivel, ami eddig nem létezett, gazdagítani a létezők amúgy is széles tárházát... persze csak azzal, amivel érdemes.

itt kezdődik a paralízis. mivel érdemes bővíteni azt, ami van, és már eleve felfoghatatlanul sok? vajon ez kiszolgáló, vagy épp önkiszolgáló rendszer?

hiába kívánom, senki nem mondhatja meg nekem, hogy mi az, aminek létjogosultsága van, és mi az, aminek nincs. magamra vagyok utalva, mint mindig is. létbizonytalanság száz százalékon, önbizalom nullán. engedjetek létezni, semmi többet nem kérek. minden embert szeretek, pusztán azért, mert létezhetnek. cserébe, simán üzleti alapon, engedjetek engem élni.

mindig jön meglepetés, mindig vannak új dolgok, új vonalak, emberek, lehetőségek, felismerések, problémák, érzelmi vonulatok. ami segít kiigazodni ebben és/vagy felülemelkedni ezen, az az elengedés tudománya. nem akarok ragaszkodni a téveszméimhez és a jelenleg fennálló örömforrásaimhoz, mert a napjaim sokszor ezen örömforrások valamelyikének eltűnése fölötti siránkozással telnek. szerencsére ez mostanában már erősen javuló tendenciát mutat, azaz időm nagy részében egyszerűen jól vagyok, akármi is van és kész. mintha most jobban el tudnám fogadni a dolgokat, mint régebben.

furcsa látni tamáson az a permanens, oktalan és önemésztő szenvedést, ami rám is sokszor volt jellemző korábban. a kippattanásához elég egy iszonyú kis dolog, ami valamirt épp nem tetszik, aztán a remegő idegbetegség újabb tárgyak, megtörtént és képzeletbeli események, vélt vagy valós igazságok bevonásával az ügybe őrjítő szorongássá és dühvé növeszti a kezdeti pillanatnyi ellenérzést. az eredmény az, h egy olyan világban érzi magát ez ember iszonyú rosszul, amiben akár jól is érezhetné magát... de hát a feldolgozórendszer hibás, és vhogy nem megy.

pontosan látom tamáson más korábbi baromságaimat is: folyton úgy reagál minden külső behatásra, mintha számonkérnének rajta vmit, mintha minden mondat, ami a személyével kapcsolatban elhangzik, vmiféle burkolt nemtetszést rejtene magában. ez maga után vonja - a környezet furcsállása mellett - a folytonos "tartozás" érzetét, ami annyit tesz, h az ember úgy érzi, várnak tőle vmit, de nem tudja azt megtenni. a legszebb ebben az állapotban, h ezek a képzeletbeli elvárások nem léteznek.

okádék egy állapot, ez a modernkori pestisünk, az önbizalomhiány, a szorongás és a lét alapvető bizonytalansága fölött érzett frusztráció.

úgy gondolom, h ha megtanulunk elengedni, akkor megszűnik e frusztráció létjogosultsága - nevezetesen az afölött érzett frusztrációé, h a dolgok egyáltalában véve nem olyannak tűnnek számunkra, mint ami tetszene.

ha sikerül megtalálni az elfogadásnak és a számunkra tetsző dolgok felé való törekvésnek az egészséges arányát, az védelmet jelenthet ez ellen a borzasztó állapot ellen, amivel már többször meg kellett küzdenem nekem is és másoknak is.

fikció egy békés világvégéről

(átdolgozott, befejezett változat)

/első nap/

a mobilom szerint délelőtt tizenegy. a földön fekszem, a hátam görcsben. feltápászkodom valahogy, aztán körbenézek. egy nagy fémhordó van itt. benne hamu. valakik melegedtek mellette. körben szemét, nedves rongyok, tejfölös doboz, nejlonzacskó, meg ami még kell. körben fák tartanak ellent az emberi civilizációnak. a bennük kerengő nedv emberi mocsokkal fertőzött, de a levél zöldjét nem koptatja.

várok. mintha találkozót beszéltem volna meg, vagy valami nagy eseményt várnék itt. ez a hely a fehér út melletti parlag volt valamikor, de most nem tudom, milyen időben és világban vagyok. csönd van, egy autó sem húz el mellettem, az út üres, a betont tisztára mosta az eső. a szemtelen akácok már az útra borulni vágynak, az örs vezér tere hallgat, várnám a közlekedés, a koldusok és a jézus-üvöltők zaját, de semmi.

itt még nem egyértelmű, hogy mi történhetett, de bármi is volt az, négy napon belül kellett legyen – annyit bír a telefon. a környezetből ítélve napokon belül jártak itt, lehet, hogy este vissza is jönnek. azaz akármekkora a csönd, kell, hogy legyenek még itt emberek.

elgyaloglok az örs felé. az autómosó előtti, átfújt levegővel mozgatott cső-figurák döglött medúzaként fekszenek a földön. a benzinkút nem világít, a mozgásérzékelős ajtó csak rúgásra nyílik. a cédrus piac néptelensége nem újdonság, legutóbbi emlékeim szerint sem vásárolt ott soha senki, de most nincs is ki vásároljon. üres a tér, a buszok közül sok tátong, mint a nyitott száj, sofőrükvesztetten állnak az állomáson. a padokon egy csöves sem figyel, a pékárus nyitva, de üresen, a pláza tűzlépcsőjébe szorulva túlvilágian üvölt a szél. sehol egy ember. nem hirtelen támadás volt. mindenkinek volt ideje elmenni, a sofőrök nyitva hagyták a buszokat. a motorok már hidegek. robbanásnak, természeti katasztrófának nyoma sincs. a mobilom még nem merült le, úgyhogy négy napon belül kellett történjen a dolog. bár a buszvégállomás üres, a metró talán mond valami újat... már rohanok a két vágányig, de az állomás is üres, a bérletpénztár nyitva, a princess pékség nyitva, viszont a péksütemény megdézsmálva. utólag elvette valaki, akinek ételre volt szüksége. én nem vagyok éhes. azaz huszonnégy órán belül kellett egyek. semmim nem hiányzik a táskából, azaz valószínűleg egyedül töltöttem ezt az időszakot, nem rabolt ki senki. akkor viszont épp ezért enni sem adhatott senki sem. lehet, hogy éppen én ettem meg a legutoljára lesütött girellát? nem emlékszem.

a metróállomáson két szerelvény áll. az egyik már elindult, de úgy harminc-negyven méteren belül leállt. azaz hirtelen áramtalanítás történt. ajtók nyitva. jó, hogy ilyenre is gondoltak, hogy áram nélkül zárva maradó metrókocsit nem szabad gyártani. az oroszok mindenre számítottak, biztos a sok tapasztalat tette. a jó hír az, hogy így a már elindult kocsi utasainak is volt esélyük megmenekülni, viszont a rossz hír az, hogy én továbbra sem találkozom senkivel, aki egy emberi szót szólna hozzám és megmagyarázná, mi történt... oké, metró üres.

ha a sokszintes irodaházban van lift, oda az áramtalaításkor beszorulhattak emberek. meg kell nézzem. ha több, mint két napja történt, ami történt, nagyon csúnyát fogok látni... az emberi méltóság teljességgel eltűnik két nap éhezés és szomjazás esetén, pláne angol vécé hiányában. remélem, van esélyem bejutni egy emeletek között elakadt liftbe. a cipőbolt előtt lerúgom a tűsarkút, és egy élhetőbb sportcsukát húzok. nem szégyellem magam, kezdem gyanítani, hogy a lopás már nem jelent semmit, mert a dolgoknak nincsenek tulajdonosaik. betöröm az irodaház mozgásérzékelős ajtajának panorámaüvegét, és feszítővasat keresek. találok is egy karót, nem egy született pajszer, de megteszi.

a második emeleten mindjárt egy lezáratlan liftajtót látok. vehetjük mázlinak. két liftakna fut párhuzamosan, gyanítom, egy térben, azaz elérhetem a másik liftet.
belépek a tükrös fémdobozba. a kapaszkodóra állva a tető egy négyzete kiemelhető. sokadszori lecsúszás és leesés után átpréselem magam a fölelé nyíló fekete négyszögön. a liftaknában sötét van, és izzadtságszagú remény tölt el: a másik, emeletek közt elakadt liftben vannak még élő emberek. talán meg tudják mondani...

a liftakna sötét, olaj- és fémszagú. miért nem hoztam zseblámpát? azt hiszem, a nehézkes megoldás a gyufa lesz a zsebemből.

fellobban a láng, csepp-formáját égeti retinámba. ezt a foltot leszámítva tisztán ki tudom venni, hogy a másik lift nem itt akadt el. az épület nyolc emelet magas. nincs más választásom, mint hogy tippelek, hol akadhatott el a harmadik és a nyolcadik között, aztán vagy bejön, vagy nem. mindig ez van, nem? ha nincs információ, marad a megérzés.

visszamászok az első liftbe, a fal mellé zuhanok, szerencsétlenül összekuporodok, és gondolkodom... nézzük csak. a harmadik szintig vannak a sokak által látogatott részek, könyvesbolt, fitness-terem, ingatlanügynökség. fölötte öt emelet iroda.

első egy jó zseblámpa, aztán ráérek számítgatni.

a pláza ajtaja nincs nyitva, de az aluljáró felől csak üvegajtó van. a rúgásban megfáradva bedobom a fém kukával a plexit. az üveg agyrepesztő robbanással törik be, a szilánkok a földön drágakövekként ragyognak. átsétálok a talpam alatt ropogó gyémánt-mezőn. az álló mogólépcsőn rohanok fel, furcsa, marasztaló a gumikorlát, nem lendít előre a megszokott erő. a hegymászók exkluzív - meg különben is nagyon drága - boltja a második szinten van. sátrak, kötelek, hevederek, sportruházat, sítalpak. zseblámpa is van, túrok hozzá elemeket, egy strapabíró hátizsákot, szinte teljesen teletömöm szerszámokkal, mindennel, amit hasznosnak vélek. cipőt váltok, és hideg-, hő- és esőálló kezeslábast húzok. az étkezőszinten egy műanyag dobozba ételt pakolok, kétliteres ásványvizes palackba vizet, fél üveg rumot a kávézóból, kávét termoszban. mi kellhet még?

feltörök egy kocsit a parkolóban. az elsősegélydoboz siralmas állapotban, már akkor sem volt ez steril géz, mikor születtem... egy első mosását sem megért merciben találom meg a megfelelő készletet. szépen rendben van minden a dobozban, a kesztyűtartóban aszpirin is van, és egy üveg xanax. az sem árt, ahogy elnézem a helyzetet.

alulról bevilágítom a liftaknát a nagyteljesítményű kézireflektorral. a másik lift az ötödik szint környékén lehet. a hatodikra lépcsőzök föl - leereszkedni könnyebb, mint mászni. a liftajtót nem tudom szétfeszíteni a pajszerrá avanzsált karóval, így újabb kör a parkolóban emelőért. a fém ajtószárnyakat szétfeszítve látom, hogy a lift körülbelül négy méterrel alattam van.

lemászok, dobbanok, a tetején állok. kiemelem ugyanazt a nágyszöget, mint az előzőnél. bevilágítok. életet keresek. nagyokat dobban a szívem. a lift padlóján egy alak, szürke öltöny, embriópóz. rámszakad a felelősség súlya. még élhet, meg kell mentenem. hogyan fogok tudni segíteni neki? melőtt még a kérdések méteres hullámmá duzzadva elmosták volna a józanságomat, észre térítem magam. a túl sok gondolkodás szülte kétségek hátráltatnak a cselekvésben, ezt már nem egyszer megtanulhattam... a férfi mellé zuhantam, istentelenül beverve a homlokomat a falba.

az ujjamat benyálazom, és az orra elé tartom. lélegzik. ki van száradva. finoman rázni kezdem, beszélek hozzá. büdös van, behugyozott. én is behugyoztam volna két nap után.

a fószer negyven körüli, barna haj, tészta bőr, ez se a fitneszterembe jött, na ébredj már, ébredj már föl! erőszakkal fölültetem, ő csak nyöszörög. vizet diktálok belé. felét kiköpi, többit lenyeli. pofozom. végre magához tér. még egy kis víz, kérdi, hol van. elmondom neki.

nem tudom, mi történt, mondja. csak beszállt a liftbe, megigazítja magát a tükörben, gondolta, áram ki, ő elakadt. odakint mély, telt hang. hosszan tartó, mintha északi szél süvöltene, csak éppen sokkal állatibb, mintha az orkán egy alagút-nagy torokból tört volna föl... ha ő ezt a liftben hallotta, elég hangos lehetett. azt mondja, addig halotta, míg az őrület meg nem környékezte, verte a falat, betörte a tükröt, aztán az agya katapultált... itt hagyva a törékeny testet vergődni.

kell, hogy legyenek rajtunk kívül mások is, mondom neki, erre csak annyit rebeg: a feleségem...

nem tudom, hogy van-e kedvem teréz anyává avanzsálni és megkeresni, hogy hol lehet a családja, de valószínűleg van. a pragmatizmus az érzelmiek előrekerültével eltűnik belőlem. egyelőre viszont az a fontos, hogy képes legyen kimászni a lift-kalodából. apránként inni adok, majd ételt is.

végül nem tudott saját erejéből kimászni. kötelet kötöttem rá, úgy húztam föl, ő meg segített ebben, ahol tudott. mikor kint voltunk a lépcsőházban, még ragaszkodtam ahhoz, hogy lebotorkáljunk a lépcsőn, csak azért, hogy szabad ég alatt lehessünk. nehéz volt, büdös és izzadt, de motivált, így gond nélkül lejutottunk. a nappali fényben egy karikás szemű irodistát láttam, aggódva, habogva zavaros, vérben forgó szemmel, a végletekig elgyengülve. vizet adtam. a földre döntöttem, hagytam pihenni. meglesz ez a talpra állás, csak inni kell sokat.

újra vízért mentem, mekkora mázli, hogy a csapokkal semmi gond, budapest vízvezeték-rendszere egyben, a víznyomás megfelelő.

immáron két palackkal tértem vissza. az ég beborult, sehol egy lélek, csak ez a félig eszmélelen ember, az eső szivárog, én pedig az emlékeimet kutatom. a múzeum körúton, lágymányoson, kőbányán, vagy otthon voltam éppen, mikor történt? valószínűleg a 61 expressz buszon tartottam hazafelé, de semmiféle emlékkép nem maradt meg ezügyben. Igen, a 61 e-n kellett legyek, csak így kerülhettem a fehér útra… hacsak nem kódorogtam sokat, miközben nem voltam eszméletemnél…

szóval mély, süvöltő hang, hosszan tartó. borzongató... ez még nem elég. a férfi éled, ferinek hívják, hol a feleséged, kérdem, dolgozik, háztartásbeli esetleg?... dolgozik, mondja, az astorián.

elindulunk. útközben üres kocsik sora. egy helyütt baleset. két halott, semmi több. kifacsart karok, véres fejek blokádja, az aszfalt gyűrött, mint az elmém, ezek halott emberek, a fém a húsba ölelt-markolt, arcot hámozott. hányok. a francba, vízvesztés.

az astorián sincs senki. fáradt vagyok és zavart, mint feri, de ő csak menne. a rákóczi pékség melletti ház az, mondja. a kommersz berendezésű irodában nincs senki, a pékségben sem, de én elrakom, amit találok. feri sír, pedig lehet, hogy ez szerencse a felesége részéről, el tudott menekülni, mondom, biztos életben van.

ételt-italt diktálok belé és magamba, majd ő elalszik. a szeretteinkkel szemben tanúsított emberfeletti erőfeszítésekre gondolok, és arra, hogy én kit keresnék meg.... de kit hol találhatok? természetesen a mobilján már mindenkit fölhívtam, feriéről is a sajátjait, de senki sem vette föl. mikor az enyém már végképp lemerült, konstatálom, hogy az esemény úgy három-négy napja lehetett.

mihez kezdjek most? vagy az alkalmas búvóhelyeket keresem, vagy pedig az okot, ami miatt történt ez az egész. az adja a gyönyörű, egyedi, álomszerű ízét az egésznek, hogy egyedül vagyok, mint mindig, csak most épp színfalak és kényszerek nélkül. nem tudom, kit és mit keressek feri feleségén kívül. az enyéim ott, vagy hasonló helyen vannak, mint az az asszony. egyelőre legyen feri erősebb, aztán jöhet a többi. a kérdések viszont épp olyan kitartóan zaklatnak, mint a szomjazó, kahexiás csövesek a nyugati pályaudvaron: van még valahol valaki? mennyi idejük volt menekülni? csak budapestre terjeszkedett ki a jelenség, vagy sokkal távolabbra? kik maradtak meg, és miért pont ők? mi miben különbözünk mi tőlük?

/második nap/

feri egyre csak alszik. figyelem őt. mindketten gyengék vagyunk, csak másképp. ő mozdulni sem tud, engem pedig megkötöznek a gondolataim. budapestnek vége, eddig értem, viszont pincékben, elzárt helyeken életben maradhattak emberek. meg kell őket keresni, és megtalálni az útját a tovább-létezésnek. most annyit lehet tenni, hogy megvárom, amíg feri emberi állapotba kerül, megtárgyalom vele a dolgot, és ha esetleg nem őrül meg annak a gondolatára, hogy minden valószínűség szerint nincs már családja, akkor ő lehet az első számú társam a dolgok újraszervezésében.

és ezen a ponton, számomra is váratlanul egy pillanatra meginog ez az újjászervezés logikus gondolata, mintha épp elnyúlni készülne az anarchizmus oltárán - strukturálni valamit? ezt? minek?...

feri a délután felébredt. akkor már nem sok volt neki hátra. elmondtam, mit találtam (vagy éppen kit nem találtam), erre hisztériás rohamot kapott, amely egy hájas irodistához méltó ischias-ban végződött. szívroham. nem tudtam megmenteni. egy ideig próbáltam lefogni, ahogy tántorgott a puskin utcában, aztán mikor már a földre kucorodott, embriópózba göndörödve, nem tudtam mást tenni, csak csodálkozni, hogy hogyan adhatja föl ennyire gyorsan a reményt. persze később rájöttem, hogy itt semmiféle reményről nem volt szó. az a sokk is elég volt számára a végzetes kimenetelű halálhoz, hogy elveszthette azokat, akik fontosak voltak számára. még szerencse, hogy azokat én már korábban elvesztettem. most fekhetnék itt feri mellett a betonon.

/később/

már egy hét eltelt, és semmi. módszeresen átkutattam a kerület pincéit, liftjeit, különös tekintettel a jól szigetelt hűtőházra a hentesüzletben. valójában logikátlanul kerestem ezeket a helyeket, hiszen minden valószínűség szerint én a 61 expresszen, egy teljen átjárható, nyitott buszon éltem túl.

a király utcai villamosmegálló peronján ülök. holttest először csak az a kettő volt, az autóbalesetben. egy ideig más senki. Később aztán még sok halottat takarítottam el, de szerecsémre legtöbben a rémület áldozatai voltak, nem kellett vérben tapodjak. sajnos néhány esetben azonbanvalószínűleg a sofőrök hagytak ki néhány percre. Az már általában csúnyább volt.

mi lett azokkal, akik nem haltak meg? két lehetőség van. egyrészt valahova mindannyiuknak el kellett menniük, vagy pedig az esemény okozói elvittek mindenkit, aki nem halt meg, vagy nem volt magánál.

már sokadik napja kóborolok egyedül a városban, de minden valószínűség ellenére - hiszen feri ott volt, ahol - nem találtam senkit. étel, ital bőven van - legális szabadrablás. tiszta buli.

később egy kocsi segítségével kiterjesztem a keresési területemet. minden este mélyen elgondolkodom, hogy miért nem találok soha sehol senkit. lehet, hogy nem is akarok? lehet, hogy ami történt, az én szemszögemből nem is olyan rossz?

minél több idő telik el, annál kevésbé hiányzik bárki is. az új világrend szerint én vagyok az úr. én vagyok az egyetlen, aki tudattal rendelkezik... és mint kiderült számomra, nem is a hatalom a vonzó ebben, hanem az, hogy egyedül vagyok. és egyedül is akarok lenni. nem azért, mert nem akarnék esetleg mindenféle bajtársakkal regényes módon új világot építeni. egyszerűen csak megszédít a helyzet szimbolikája.

nemrégiben nagyot fordult a világ. még a szívverésem is felgyorsult, és a kezem is táncolni kezdett a gondolatra. épp azon a kérdéskörön csüngtem, hogy miért is pont én maradtam meg, amikor tágra nyílt szemmel és orrlyukakkal egy szippantásra szagoltam ki az igazságot. az igazságot, miszerint pontosan ugyanannyi esélye van annak, hogy ezt az egészet csak a saját szokásos magányomban képzelem el, mint hogy valóban megtörténik!

az objektív valóság létezésének problematikájába ütközve próbáltam valami megnyugtatóra gondolni, valamire, ami régen fontos volt és szerettem... összegörnyedek, de az emlékek fakók, tartalom nélküliek és távoliak, mint a holnap ígérete. egyszer talán megtörténtek (ha megtörténtek), de többé már nem fognak soha… a soha szó a sóhajtást asszociáltatja elgyötört agyammal, majd az operációs rendszerem kapitulál; megadja a magát az öntudatlan várakozásnak.

akkor azt reméltem, hogy a holnap választ hozhat a kérdésekre. csak éppen most a kérdések változtak meg: mindig is egyedül voltam, vagy éppen most lövik be nekem a nyugtatót az elmegyógyintézetben? persze kómában is lehetek. egyes kómában levők állítólag álmodnak…

ahogy telnek a napok, egyre biztosabb vagyok benne, hogy soha nem fogom tudni teljes bizonyossággal, hogy létezik-e rajtam kívül más ember, illetve valaha létezett-e. sejtéseim persze lehetnek.

még szerencse, hogy ezen a világon mindent lehet.

változni és változtatni a világ egyik legnehezebb dolga, és egyben az egyik leghálátlanabb feladata... és akkor még nem is beszéltünk arról, h kinek min van joga változtatni és min nincs. úgy érzem, vagy istent játszik az ember, vagy beragad az első adandó szituációba, és szar se történik egész életében.

van, aki eleget aludt. van, akinek nem jut elég méreg egy éjszaka. van, akinek több jut, mint kéne, és van, aki az egésztől független, mert épp gondol vmire - azaz van mire gondolnia.

a legszebb meséket írnám le, ha boldogíthatnék vele bárkit is - de kihez jut el a szavam? egy felejthető nevű ország felejthető nevű széplelke vagyok, akinek minden szava csak abba az ominózus pusztába kiált. ez az elveszettség valahol eleve élvezet, egyrészt a helyzet determináltsága miatt, másrészt azért, mert elképzelhető a kiút a hallgathatatlanságból.

mindig a csendből indulok. először semmi, aztán az élet egyszerű neszei. pontosan, mint az ébredés: kibomlik a homogenitásból az erősödő ritmus, a basszus, aztán, mint nyűgös lány, kerül fényre a dallam.

az ébredő lány csak ásít, pohár vizet kér, s még egy órányi felkészülést a semmittevésre. teniszpályák, zongora- és balettórák, aztán talán francia, vagy spanyol - mindegy, hiszen mind csak jelkép.

van, aki állhatatosan nekilát megérteni engem. van, aki félúton elunja. van, aki nem akarja ezt a gyomorrontós világomat - ezt az agresszívat, komolyat, kérlelőt. sokan végigfutnak a felületeimen, de aki unalom és nemtörődömség nélkül végig mer nézni rajtam, az csak darklight. neki nem nehéz érteni engem, természetes számára minden, amit gondolok, teszek, vagy kisugárzok. az, h van ilyen ember, aki bármikor tud érteni, ha rákoncentrál, egy baromi jó érzés. én is érzem őt, és mindig, mint a számláló megy a fejemben, h most hol tart. persze, nincs mihez mérni, de az a lényeg, h érzem. ha igazi mélyzsebű mecénás lennék, örökké utazna és megismerne, többnyire velem.

ennek ellenére nem csak darklight-nak, hanem annál sokkal többeknek van mit köszönnöm. például kevés ember tud annyit és annyira lazán, észrevehetetlenül és őszintén adni, mint tamás. pl. a legutolsó nagy ajándéka, amit adott, az az volt, h megvalósulhatott vmilyen formában egy számom. itt hallgatható meg:

lehet, h nem fog linkként megjelenni, változott a freeblog. majd jól megnézem.

sokat adott még nekem, timike, a. m. dorci, r. tanár úr, fodika és az ő édesanyja, dying sun, maszkura és kcr barátunk is, aki inkább lelépett ma msn-ról, mint hogy velem kelljen társalognia (sebaj, sokszor tettem már így én is).

szóval végső soron jól vagyok tartva. könnyűnek érzem magam és sokra képesnek. régóta hiányoltam ezt az érzést.

ez a káosz-életérzés... nem tehetsz róla, csak történnek veled a dolgok: hús fonódik testedre, és más fújja el a gyufád füstjét - ki, a gyom-gazdag, pollen-illatos mezők fölé.

most olvastam, h francia havercsávók felderítették az emlékek elnyomásának mechanizmusát agyi szinten. sok szegény elmebetegnél ez az áldásos táblatörlési mechanizmus hiányzik, azért pácolódnak annyit az elmúlt dolgok légkörében. szegények. nemsokára már arra nem gondolnak, amire csak (nem) akarnak. tiszta szájensz fiksön.

mindannyian csalunk, ismerjük be. nehéz, de kárpótol érte a felvállallt tettek, a jól végzett munka vigasza.... az a simogató-masszírozó büszkeség, hogy valamit sikerült tennünk, aminek értéke van.

tudod, van, aki egész életében másra sem törekszik, mint hogy valamit letegyen az asztalra. én nem kérek mást, csak őszinteséget. hibáztál? ismerd be, és azonnal semmissé lesz, mert emberré tetted magad ezáltal - és ha ember vagy, bármit is tettél, megbocsátok. azért teszem ezt, mert ember vagyok én is, vagy talán még az sem.

arra ébredtem, hogy épp azt álmodom, ami van. próbáltam megfejteni, hátha tényleges jelentősége van, de ekkora szín-zivatarból, ekkora kakofonikus érzelem-vetítésből nem világlott ki a lényeg. csak hulltak tovább a zivatar üveggolyó-cseppjei, az éjszaka küldöttei. édes aranymorzsákként rakódtak le puha, szűz szánkon, kérlelhetetlenül kerülve szomjas ajkaink mélyét.

nem vágytam másra, csak lenyelni a végtelent, vagy épp kihányni - mekkora érzés!... - már csak azért is, mert a végtelen hagyta, hogy gondoljunk rá, akár csak egy pillanatra is... a végtelen, ami látszólag nagyobb, erősebb és avokádó-ízűbb nálunk.

tétova ébredésemből ocsúdva továbbmentem a dunaparton. ázott dobozok fogadtak. mint müezzinek énekeltek nekem minduntalan a parthozcsapódván, ezek a megalázott, héjuk-, és ezáltal márkájuk-vesztett sörösdobozok. gazdagon tűzdelte tele hajam széppel a negyedhangok keleti áradata.

szeretném magam értékesnek érezni, de pontosan annyit érek, mint az eloxidálódott cink és vas az ázottak felületén. szürke vagyok, enyhén fémes csillogású, oxigén-telített, de alapvetően magatehetetlen.

mikor hajnalodik, pírral telek meg én is, a szám friss vízzel éled, és feszít a tennivágyás érzése... ez az élet, a villamos, és a város hajnala; a lépés a metró csúszós padlóján, a harmat titokzata, a fröccsöntött műanyagon és az aranyon elomló felsőbbrendű fény, a más ember villanó tekintete - igen, ez az, amit keresek szürkültemben.

a hajnal mindig meghozza az új életet. kicsit morcos, kicsit kávé-marta, dohányzós, de ott a csomagom a kezében, és hanyagul felém nyújtja az átvételi elismervényt, amit alá kell írjak, hogy megkapjam a következő energiadagot - a következő napi orgiát és misét.

aláírom az aktuális halálos ítéletemet. ne félj te sem, mert annyi sok napot túléltem már, hogy valószínűleg neked is sok van hátra még. végüső soron ez a pitiáner hajnali egyezmény nem is egy komoly dolog... pont azért, mert csak időleges kiegyzésre szól. csak még további huszonnégy óráig kell - és szabad - elviselned a naponta jelentkező világfájdalmat, a megbántott idealista lelked lázadozását, az elnyomott humanista eszmék koponyabelsődre tóduló áradatát... ez igazán nem sok azért, hogy másnap is felkelhess és éhezzhess, és elárvultan taposhassd a csiszolt követ a pláza kérlelhetetlenül kapitalista padlóján.

a padló csillog, vegytiszta, szép, tükörfényes. ha belenézel, magadat látod. ha rálépsz, elcsúszol, előbb, vagy utóbb. de mit számít ez? van még egy napod megérteni, hogy hogyan is élhetsz túl egy olyan világban, amit alapvetéseiben nem értesz.

hadd mondjak neked vmit, ember, amitől jobban érezheted magad: jogos a dühöd. tombolj és pusztíts, törj be minden üveget, amíg meg nem nyugszol, mert igenis: téged tönkretettek.

miután kitomboltad magad, csitulj. itt nem egy ellened irányuló tudatosság tette a seggedbe a faszt, hanem éppen azon emberek halma, akik pontosan olyanok mint te: akik agresszívak - jogosan -, félnek - jogosan - és akarnak valami más mentalitást, amitől talán jobb lesz... gondoldom, jogosan.

ne hívj pesszimistának. ne hívj újítónak. csak szólíts a nevemen, és bármit akarsz mondani, rád figyelek.

van egy újabb bizonyítékom a kedvenc elméletemre, miszerint 'akármekkora foshalmot látsz magad előtt, a csakazértis filozófiája segít'... bár piszlicsáré dolog, én mégis büszke vagyok, arra, h 4,6-os átlagra zártam, s végül sikerült az az ominózus ökológia szigorlat. egy hónapot tanultam rá, teletűzdelve az önbizalomhiányos mivoltom miatti kihagyásokkal... de meglett. küzdeni kell, és menni fog, ez biztos. lehet, h sokat kell, jóval többet, mint ami szimpatikus és kényelmes, de ha elég munkát és odafigyelést fektetünk vmibe, az behozza az árát.

apukám barátnőjét nagyon tisztelem. megműtötték és kiszedtek belőle némi húst. nem is keveset. már másnap fölállt a szorítókötéssel és sétált egyet. aztán pedig szépen, nyugodtan megtett mindent, ami ahhoz szükséges, h ne legyen már beteg. szépen, nyugodtan. várjuk, mi lesz. én akarok hinni benne, h nem volt áttét, és még van boldog 20-30 éve.

rögtön szigorlat után elmentem alh ana táborba. ismét sok új élmény ért. elsősorban nagyon örültem neki, h timike ott volt. jobban örültem volna neki, ha kevesebbet dolgozik, de hát vele nem is akarok vitatkozni. pultoztam én is, és nagyon élveztem. nem is gondoltam, h ennyire frankó. és bár nagyrészt hótt becsiccsentve tettem ezt, ez nem csökkentette jelentősen a fejszámolási képességeimet. mindemellett sok jó emberrel beszélgettem, filozofáltam, lelkiztem. éltetett a dolog. szeretem az embereket.

a tábor véget értével hazatévedtünk vhogy tündéremmel, és azt hiszem, kimerítettük a fáradt fogalmát. ő elment koncertezni, mert aznap estére is le volt kötve egy bulija. én az elalvás reményében otthon maradtam, de akárhogy igyekeztem, nem sikerült aludni.

többször meglátogattak az éjjel, azt érzetem. mikor csak úgy olvas az ember, elvan, és egyszercsak érzi a jelenlétet. sokat gondolkoztam - még az esemányek közben is - h ez hallucináció-e vagy pedig uannyira van létjogosultsága, mint a kezemben levő ótvar ponyvának. lélegzetvétel hangjait halottam a közvetlen közelemből, de a szobámba nem volt semmi, ami akkora lehetett, h megfeleljen a hangok forrásának. volt, h minden hang- és optikai inger nélkül megmagyarázhatatlan félelemérzet kerített hatalmába, olyannyira, h mozdulni sem tudtam. ásítozós-szemlehunyós fáradtságom ellenére ébren tartott a jelenlét, mintha vki figyelne. aztán jöttek a füstpászmák. az ablakom előtt kígyóztak. nem volt forrásuk. tíz percen keresztül megbabonázba bámultam őket, és a ki-be csattogó ablakot, amiből konzekvensen más tükröződött vissza, mint amit látnom kellett volna, ha a hátam mögött levő olvasólámpa fényében értelmezem az ablaküveggel szembeni tárgyakat. a füst vékony, határozott pászmákból állt, és mint finom, pókháló-szerű függöny húzódott az ablak előtt. nem akartam látni. később elmúlt.

nem látom logikus magyarázatát annak, h most vki pályázzzon rám a 'szellemvilágból'. most éppenséggel nem tudna senki belőlem százast markolni. uh marad a fáradtsági hallucináció, vagy pedig a relytály lehetősége. majd meglátjuk.

ma sokat gyakoroltam, és nagyon jól esett, tomi jól megáldott ezzel a szintivel, amit az új szintivásárlása nyomán rám hagyományozott. szigorlatra készülés közben sokat gondoltam arra, h milyen jó lenne végre a fejelmben születő számokkal foglalkozni. most végre mehet.

persze a labormunka marad nyárra is. "konkurens" labor eléggé azon a témán van, amin mi. bár ez azt jelenti, h jó felé tapogatózunk, de sietni kell, uh nyáron ingyérmunka van.

már szinte mindnet jól fogok föl, pl az is, h harmadszorra tapsolnak vissza ökológiából szigorlatozni, egy frankó dolog, mivel így esélyem van jó jegyet csinálni, ami azért mégsem elhanyagolható.

nem érzem magam rosszul és nem szorongok folyton. pedig ua a helyzet, mint eddig volt. biztos egy csomó ember azt gondolja, h ha elérte volna azokat a dolgokat, amiket én, akkor boldog lenne az élete. mert ugye kívülről figyelve elég sok olyasmim van, ami mások számára boldogságot tudna nyújtani. azazhogy a boldogság relatív. szélőséges esetben abszolút nem függ a külső körülményektől.

most csend van. darklight létezik, tamás és a család. ha még sokan lennének, nem tudnék ilyen belső csendet őrizni. úgy is lesz még mozgalmasabb időszakom elég.

a tulajdonképpeni kapcsolat megszűnte cybstormmal és kölyökkel vsz mindnekinek jót tesz. legalábbis hosszútávon. a lokális minimum lehet egy globálisan stabil rendszer része. meg lesz ez majd másként is. mint ahogy az összes szarból ki fogok mászni egyszer. vsz bőven később, mint szeretnék, de azt hiszem még ennek a késleltetésnek is megvan a maga léleképítő funkciója.

apukám barátnője beteg. rosszindulatú daganatot állapítottak meg nála. nemsokára műtik, aztán sugarazzák. őszintén remélem, h megússza, van rá esélye. ismét egy alkalom a drámázásra. kikerülendő.

azt hiszem, mindenkinek az életében van valami szar, ami miatt szenvedhet. egy ideig nem is baj, ha szenved. de egy bizonyos mennyiségű probléma fölött minőségi váltás szükséges a gondokhoz való hozzáállásban.

jó lesz, tudom én. csak csinálni kell.

a bérház üres. ma senki nincs otthon,
ha holnap se lenne, az lenne a boldogság.

----

lassan lépni
sosem félni
mindig égni
így halni meg

vonz a semmi
minek lenni
ha soha senki
nem érti meg

lepke csap rám, igazi buta kamikáze
semmi értelme nincs annak, amit tesz
vagy kiszelektálja az evolúció,
vagy megszűnnek a mesterséges fények még az adaptáció ideje előtt.
sikerül a molyoknak alkalmazkodni, vagy nem hagyunk rá elég időt?

természetellenesek vagyunk, és mindannyian csúnyán betegek... és ami a legszebb, h nem a saját hibánkból... ez a kifacsart, abszurd civilizáció adja szánkba a mondatot, és már rég nincs szükség tényleges védekezésre a hibáink kapcsán, hiszen mindegyik civilizációs negatívum meg lett tisztességgel ideologizálva, h ne legyen vad, ne ébresszen lelkiismeret-furdalást... és ne fájjon.

épp emiatt a környezetvédő aktivisták akciói pontosan annyira vehetők komolyan, mint a fábrii só, mert a bortrány uazt a helyet tölti be az emberek életében, mint egy szórakoztató műsor, ahol minden tett habkönnyű, és eredendően meg van bocsátva - mert hát mi ugye értelmes lények vagyunk, akik képesek megoldani a gebaszt, ezt mindenki tudja...

azt láttam a rídörsz digest címlapján, h 'gyógyul a föld'! erre az jutott eszembe, h azért az önámításnak is vannak fokozatai... van, amelyik ámításba még én is belemegyek, de éppenséggel ez már az én kispolgári lelkemnek is sok volt. ugyanis a föld nem gyógyul. csak munkások vannak és haszontalan teokraták, mint én. így két lehetőség maradt: vagy a munkások reformálnak, vagy a teokraták. mivel a munkásoknak lecsúszik a torkán a rídörsz címlap, már csak az elmléleti emberek gyakorlati készségének megnyilvánulására számíthatunk. azaz többek közt magamra. én pedig most úgy látom, h többet nem tudok tenni, mint úgy viselkedem, ahogy szerintem optimális - és ez tulképpen általánosítható minden álláspontra, bármilyen kérdéssel kapcsolatban, ami fölmerül.

legyünk saját ideológiánk demonstrátorai. hosszútávon talán többet ér ez, mint a tipikus szálka-gerenda képmutató politikus hozzáállás.

sok a probléma, és már az csoda, ha vki a saját gondját bele tudja simítani az egészbe... azt hiszem, a globális gondok nagy kaliberű, elhivatott és érzelmileg fogékony, de nem túl fogékony embereket kívánnak.

bár nem ismerek ilyen embert, sokakban látom a lehetőséget a változtatásra.

ha valakinek nincs problémája, az nem tud fejlődni, viszont a túl sok problémából nagy lepusztulás lesz, nem pedig fejlődés. a megoldott problémák viszont tudnak tanulságot adni, és jó irányba terelik az ember életét. azaz három dolgom van jelenlegi szánalmas állapotomban:

1. meg kell győzzem magam, h nincs túl sok problémám
2. meg kell hyözzem magam, h ezek a problémák megoldhatóak és a megoldásra fordítandó energiaösszeggel rendelkezem
3. a problémákat meg kell oldani

milyen egyszerű is ez, ugye? hát persze hogy az. igazából nem kell ide sok, csak meg kell tanulnom elengedni a dolgokat. el kell tudnom viselni, hogy van, amiben nem vagyok jó, sőt, fel kell tudnom adni azt a menedéket is, h bármiben ezen a világon jó legyek. el kell tudni fogadni, hogy valami nem megy, és le kell tudni mondani arról az alattomos reményről is, h ha nem várom el magamtól a jó teljesítményt, akkor majd talán hirtelen minden menni fog... talán ez a legnehezebb. hogy erről a tudat hátsó kerületében megbúvó reményről lemondjak, arról, h egyszer még lehet belőlem valami. egyszer még lehet is, persze. csak valamiért a jelenlegi stratégiámmal ez nem megy. persze lehet, h csak türelmetlen vagyok.

mindenesetre az egy nagy pozitívum, h a gerincem kezd visszatérni. és kezd visszatérni vele a legszédítőbb, leggyönyörűbb belső biztonság is, amit eddigi életem során tapsztaltam - hogy talán nincs szükségem senkire és semmire ahhoz, hogy boldog legyek. eddig feladtam a szabadságomat azért, h támogatást kapjak és azt érezzem, h szeretnek. másokon keresztül próbáltam bebizonyítani magamnak, h én jó vagyok. pedig az a helyzet, h ez nem (legalábbis számomra nem) lehetséges. bárki szerethető és bárki képes arra, h ezt ne érezze. szeretnék ismét szabad lenni, megfelelési kényszerek nélkül. a maximalizmus még torzabbá tette az amúgy sem kristálytiszta lelkemet, tele lettem szorongással és önváddal. ezt helyre kell hoznom, mert így senkinek nem kívánom magamat. én más helyében nem hiszem, h jelenlegi állapotomban szeretnék magammal kapcsolatban lenni. viszont úgy látom, h némi (esetleg jóval több, mint némi) munkával lehet belőlem embert faragni. de akkor sem azért, h másnak tessek. eleve elhibázott lépés mástól függeni. egy bizonyos értelemben megengedhetőnek tartom, mint pl ahogy én függök csabától - a való életben nem függök tőle, és semmit sem várok el vele szemben, viszont az életem alakulására még mindig hatással van. mivel azonban jelenleg az életmenetem szempontjából doszt mindegy, h mit tesz, ez nem valódi függőség.

arra is gondoltam egyébként, hogy ez a mostani időszak egy büntetés. megfizetek valamiért, több dologért is akár. hát igen. ha valakinek be tudok zavarni, akkor be is zavarok.

még egy dolog van, ami bizonyossá vált: az extremitás ára a magány. persze ennek különböző fokozatai vannak, a legtöbb esetben abszolút nem nyilvánvaló, h erről van szó, lehet, h csak az tudja, aki megéli. lehet, hogy az illetőt imádat övezi, de az extremitásból fakadó magány belülről jön, és egyelőre nem tölthető le az a codec, amivel egy ilyen embert kompatibilissé lehet tenni másokkal. a kérdés az, h elméletben ez a codec megírható-e. valaszónűleg egyébként adagolás kérdése. az extrém ember is érthető, ha lassan, cseppenként, orvosi felügyelet mellett adják be neked. de sajnos ez általában nem így történik. egyszerűen mint a szélvihar, átsöpör az életetden és kész. a hurrikán pedig ugye rombol. én legalábbis úgy tudom, h a szélerőművet is gyökerestül kitépi. szóval mértékletesség, ez a lényeg, ha megértésre vágyik az, aki természetéből kifolyólag túl sok ahhoz, h elviselhető legyen. ha pedig nem megy a mértékletesség, még mindig lehetek kötetlen, igénytelen szabadúszó. egyedül utazni a napfényben, lobogó a hajjal, félelem nélkül - ez az, ami kell.

kedvesemmel való hosszas és mélyértelmű konzultáció eredményeképp a következő alkotás látott napvilágot:

az ipafai pap fiának pinafasza van
mert a ipafai fapina pina pina fasz